8-10 évvel ezelött még csodálkozva hallgattam/olvastam Zsuzsi barátném élményeit a Tátrában, Mátrában vagy a francia Alpokban... A képeket látva azt gondoltam szép, szép, de alföldi gyerök lévén soha nem vonzottak a magaslatok. Én gyerekkoromban csak lovasszánon szánkoztam (a lovat néha Apunak hívták), vagy nagyobb hóban a múzeum lépcsöiröl lefelé. A szívem nem a hegyi táj, hanem a rónaság láttán dobbant meg.
Talán közrejátszott sok élmény az osztálykirándulásokról, ahol csak loholtunk hegynek fel - mindenki elsö akart lenni, de senki nem élvezte igazán...
A napokban döbbentem rá, hogy ez röpke egy év alatt mennyit változott. November óta nem voltunk a hegyek közelében, és csak ismét havas csúcsokat láttán jöttem rá: kifejezetten hiányzott!
Elöször Anyuval voltunk egy éve hófödte a Rauschbergen. 
Utána Almával jógáztunk a Wank tetején. 
Majd felfedeztük a Partnachklammot és megmásztuk hozzá az Eckberget. Jól esett a 2 fokos víz a 36 fokos melegben! :) 
Majd ismét Anyu látogatása alkalmával ámultunk a a Königssee felett a Jenneren. Micsoda kilátás!!
Novembernen a Németország legmagasabb pontja, a Zugspitze lábánál kerültük körbe az Eibsseet. És milyen napos volt!! Teljesen feltöltödtünk. 
És télen is meg kellett nézni a Partnachklammot. Ezért a látványért megérte: 
Hozzá kell tennem, hogy csalok: teljesen öneröböl csak az 1250m magasan levö Eckbauerhez másztunk fel. De ezt az év legmelegebb napján!!
Szinte biztos, hogy nem maradunk örökre Münchenben. De azt már tudom, akárhol lyukadunk is ki, ezek a hegyek hiányozni fognak!
