2010. 01. 23. 09:46 - uttam

Mert minden kezdet valaminek a vége is... Vajon mikor lesz itt olyan, hogy bemehetek egy szombat délután a rádióba, mert épp kedvem van műsort csinálni? Vagy hogy vigyorgó barátnő az busz ablakának üvegére tapadva integet, amikor épp elbambultam a zebránál. Vagy olyan, hogy rengeteg barátom kijön a vonatállomásra integetni...

Itt soha. Otthon is kívülálló voltam, de itt mindig is bevándorló leszek. Öt hónap alatt pedig az embernek csak azokkal van esélye felületes barátságot kötni, akik hasonlóan öt hónapra maradnak. És ezzel bezárult a kör.

Nem volt egyszerű elszakadni otthonról. Főleg mivel édesanyám kikísért az állomásra - az egyik legerősseb nő, akit ismerek. Mindig tartja magát - de tegnap olyan drámakirálynőként viselkedett, amit eddig nem láttam tőle. Pedig nem sokban különbözik ez attól, amikor nyaranta eltűnök 1-2 hónapra... Ugyan nehezen váltam meg az országtól és a szülővárosomtól, tartózkodtam attól, hogy a reptéren más magyar diákokkal szóba elegyedjek (kivéve Sziszi barátnőm, aki velem majdnem egy időben indult Londonba, mégis csak pár pillanatra láttuk egymást.) Sokat segített a kis macera a csomagokkal, jót nevettem magamon. Ezután megkönnyebbültem.

A repülőút most egészen megtelt szimbolikus tartalommal. Más volt mint eddig. Elég szentimentális - de mit tegyek, ilyen vagyok. Fantasztikus volt rádöbbenni, hogy a felhők kitüremkedései valószínűleg hegycsúcsok lehettek. És még szebb volt látni a kicsi fényes foltokat - jó lett volna tudni beazonosítani.

A repülőtéren ért az első sokk: akkor szembesültem azzal, hogy itt bizony mindenki spanyolul beszél, s ráadásul marhagyorsan. És nekem ehhez hozzá kell szoknom, nincs mese! Ugyan azt mondták, hogy könnyű a reptérről bejönni a városba, nekem mégis kétszer kellett az információt megkérdeztem. Ott még szerencsére beszéltek angolul. Lenn a metroban már esélyem se volt. Útközben elhaladtam egy kiállítás mellett: szemétszobrok díszelegtek /környezettudatos politika/, alatta pedig egy bazinagy Hilton reklám. Kicsit ellentmondásos volt. Életemben először láttam mozgó járdát is, végtelenül hosszút - aminek nem sok értelmét láttam. Sajnos kipróbálni sem tudtam, a szűkítőn már nem volna át a bőröndöm. (Egyébként ugyan drága, de ajánlom a mindenfelé forgó kerekű böröndöket. Olyan mint egy kiskutya, nagyon még húzni sem kell). Egyébként csomagot a metróban nem szabad mozgólépcsőn szállítani, ilyenkor lifttel kell menni. Már ha van bármelyik is. Többnyire nincs, és marad a lépcső meg a lihegés.

Fura volt találkozni egy új jegyrendszerrel, és némelyik metróállomásnál való átszállás torokszorító volt. Hosszú végtelen utak, rengeteg csomaggal (de lehetett volna még több is amúgy, elszámoltam magam), és az ember már többször elbizonytalanodik útközben, hogy nem-e tévedt el... Furcsa volt az is, hogy a legtöbb szerelvényben az üléssorok kettesével tagolva vannak. Mintha csak pároknak lenne kitalálva.  Közben volt egy affárom egy rágógumival is: azóta is bosszankodom, tele van vele az egyetlen meleg pulcsim, az egyetlen derékmelegítőm és a túrazsákom is...

Végül azért átértem a város másik végére. Amikor a metro teteján mosolygó-integető embert láttam, már tudtam, h ogy mostantól minden rendben lesz.

Megérkeztem. Új ország, új haj, új élet. Az első benyomások és első képek a következőben. :)

 

 

UI: Köszönöm azoknak, akik eljöttek elbúcsúzni. Gondolhatunk itt a pesti vagy a szegedi búcsúbIlIre, az "utolsó" Dzsungelre vagy a spontán műsorra, illetve a személyes találkozókra. Remek volt érezni, hogy vannak sokan, akik visszavárnak.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://varazsszonyeg.blog.hu/api/trackback/id/tr411694546

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

mountaineer 2010.01.24. 20:54:58

érdekes, nekem ezek jópár hónap elteltével kezdtek hiányozni a hasonló dolgok.
Igen, az egész temporaryness-e mindig a szem előtt lebeg, sok barátság igy ilyen, meg az egyéb kötődések is. ezzel nehéz megbirkózni. viszont életreszóló barátságok igenis kötődhetnek (persze nemsok), megintcsak magamból kiindulva:D és ha azokra koncentrál azember, akkor a tempness érzése is csökken.
Rádió Mi

Ego

MOB-time'10! Szögedi lokálpatriótából négylaki lettem: Madrid, Oslo, Berlin - meg ahová épp a szívem húz...

Legutóbbi hozzászólások

RSS