...mert szörfölni jóóó!
Itt Madridban volt az első éles C:o:u:c:h:s:u:r:f:i:n:g élményem. És összességében véve pozitív volt. Azt hiszem, máris többet megtudtam a városról és a spanyol kultúra/társadalom mélységeiről, mint bármelyik más Erasmus-diák. (Szeretném hinni, hogy volt értelme ennek a kálváriának, meg a sok költözködésnek!)
Első hostom ugyebár rögtön érkezés után Nacho (= Delicias, 6 éjszaka) volt. Egy tipikus huszas évei legvégén járó agglegény, aki még nem akar megkomolyodni. Saját egzisztenciával rendelkezik (saját kis lakás, autó), de a két sarokra lakó szülei minden másnap felhívják. Általa bepillantást nyertem az itteni Erasmusosok életébe és az átlag dolgozó spanyol fiatalok életébe is. Rengeteget segített nekem, látszik, hogy már sok vendéget fogadott. Felhívta a figyelmem a veszélyekre és a furcsaságokra, ami nélkül egyedül talán nem boldogultam volna. Fogta a kezem, de el is engedte, amikor már biztos lábakon álltam. (Amit én még nem éreztem biztosnak, de később jöttem rá, hogy addigra már felvértezett pont elegendő mennyiségű információval ahhoz, hogy elboldoguljak egyedül is.) Elvégre nem várhatom el végig, hogy valaki elintézzen mindent helyettem. Amikor nem találtam második couchot, megengedte, hogy pár nappal tovább maradjak. ÉS indulásom napján eljött velem orvoshoz, hogy ne egyedül kelljen szenvednem. Öröm volt a kanapéján aludni és öröm volt rá főzni. De csütörtökön mennem kellett, mert jöttek a rokonok...
Vészhelyzet alakult ki, mert a buddhista csajszinak közbejött valami. Én pedig lázasan, csomagostól ültem az utcán. Mindenféle hotel/hostel cím nélkül (Na ezt ne csináljátok soha!). Ekkor felhívtam Oscart, akivel még nem találkoztunk, de rengeteget segített neten keresztül, sok kérdésemre válaszolt. Öt is CSen keresztül ismerem. Ő most a szüleinél lakik, így nem tudott fogadni. De megkérdezte egy barátnőjét. Így lett a második hostom Paula (= La Moraleja, 3 éjszaka). Paula Moralejasban lakik. Minden helybélinek leesett az álla, amikor említettem, hogy épp olyan messziről jövök. Nekem ez csak annyit jelentett, hogy messze van. Nekik azt, hogy kurvagazdag helyen lakom. Mert arrafelé csak a nagy sztárok tudnak maguknak lakást/házat venni. És tényleg. Paula egy nagyon kedves, ámde tipikus elkényeztetett spanyol felsőtízezer-beli. A ház méretei még normálisnak mondhatóak, de a medence, squash terem és garázs méretei már szemtelenül nagyok. Paula nem tud magával mit kezdeni, mi sem sok mindent tudtunk egymással kezdeni. Én többnyire 8-kor keltem és elindultam be a városba szobát keresni, míg ő jó esetben kettőkor felkelt, hogy újra kiüsse magát. Elindultam... ez egy olyan környék, ahol a nagy palotákat még nagyobb falak veszik körül. Senki nem közlekedik gyalog arrafelé, még járda sincs. Első nap eltévedtem, de második reggel már egész jól kitaláltam a legközelebbi metróállomáshoz - potom háromnegyed óra. A házban a konyha tetszett leginkább: rengeteg része volt, amiről fogalmam sem volt, mire való. És egy olyan hűtő a boroknak, ami mindegyik nedűt a maga megfelelő hőmérsékletén tart. No comment. Összességében mégis hálás vagyok Paulának, hiszen vészhelyzetben segített nekem, és nem kis segítség volt. Még ha csak Oscar miatt tette is.
Vasárnap jött haza a család a valamelyik nyaralásából, így onnan is mennem kellett. Addigra már annyira kétségbeestem, hogy nem találok tökéletes szobát, még több pénzért sem (a majdnem tökéleteseket me épp elvitték az orrom elől), hogy úgy döntöttem, beköltözöm az alternatív színház fölé, ahol szombaton voltunk. Pénteken néztem meg ott egy szobát: nem volt ablaka és drága volt így is (470 euro), de nagyon tetszett a konyhája. A főbérlő egy melege kolumbiai fotográfus (Ferney) és a Frankie nevű zsebkutyája. Szimpi volt, és úgy tűnt, hajlandó lenne kibérelni rövidebb időre is. Ezért felhívtam azzal, hogy egy hónapra kibérelném, amíg megtalálom A Tökéleteset. El is indultam csomagostól Moralejasból, és az állomásról még felhívtam, hogy biztos otthon van-e. Azt mondta, igen és vár. Átcuccoltam, 10 percen belül ott voltam még így is. Csengettem, de nem nyitott ajtót. Hívtam, de nem vette fel. Írtam sms-t, de nem reagált. Két órát ültem ott a hideg lépcsőházban. Nem tudtam, mitévő legyek. Miután már átfagytam, visszamentem az állomásra. Megkérdeztem egy barátomat, hogy szabad-e már a kanapéja. Borja ( = Estrecho, 2 éjszaka) az egyetlen srác, akit személyesen i ismertem Madridban. Berlinben találkoztunk, ott is csak futólag. Mivel az egyik barátja már hazament, felszabadult az egyik kanapéjuk. Borja remek srác, bár még mindig küzd a komondhatatlan Hungarian szóval. :D Ő is vészhelyzetben segített - és általa bepillantást nyertem az átlag spanyol fiatalok életébe, barátai és lakótársai révén többszörösen is. 4-en laknak egy lakásban, többnyire tanulnak, csak Borja dolgozik már, de ős i s phd felvételijére készül. Tipikus csóringer: gyors kaja, kevés takarítás, sok foci.
Három ember, három nagyon különböző "kanapé". Annyi a közös bennük, hogy egyikük sem a mainstreamet képviseli. Egy indie-arc, egy flamenco és reggae őrült és egy vérbeli rocker. Örülök neki, hogy megismerkedtem velük - de annak is, hogy egy ideig nem kell többé kanapé után néznem. Bajban ismerkszik meg a barát. Ez a három srác igazán kitett magáért, nélkülük elvesztem volna. Jó tudni, hogy itt is számíthatok valakire, ha gond van. Már várom, hogy valamivel meghálálhassam... Pl. egy vacsi az új konyhámban...? :)
