2010. 03. 04. 13:21 - uttam

Avagy mégiscsak fontos az otthon melege...

Akkor akartam írni egy lakáskeresős blogot, amikor már túl vagyok mindenen. Ezek szerint még mindig nincs itt az ideje.

Az első madridi napokat (heteke) kanapékon szörfölve töltöttem. Sok embert, sok mikrovilágot megismertem, és ezért hálás vagyok. De az utolsó napok bizonytalanságát nem kívánom senkinek... 12 napot töltöttem lakáskereséssel. Persze nem mind intenzíven. Az első napokban csak nézelődtem, majd további napokba telt, mire aktiváltam a telefonom. (Arról nem is beszélve, hogy mindig alkalom kellett, hogy meg merjek szólalni spanyolul - az első találkozókat mind e-mailen intéztem).

Láttam lakást a Plaza Mayor mellett. CS lakás volt, mely úgy hirdette magát, hogy a város legszebb kilátása nyílik az ablakból. A kilátás lehet, hogy szép, de a lakás ocsmány volt. Nagyon koszos és lelakott - CS ide vagy oda. Brrrr. El innen! Még aznap megnéztem egy újabb lakást, ahová menet háromszor eltévedtem. Nem jó jel. A szoba kicsi volt és a lakás messze mindnetől. Nem ért annyit, amennyit kértek érte. A harmadik, negyedik, ötödik és hatodik lakás Lavapiesben volt. Az egyiknél egy mosolygós rasztahajú figura nyitott ajtót. Lehet tippelni, hogy mitől volt olyan jó kedve. De mocsok mindenütt, a bútorokból tömény cigifüst áradt, a falakon nagy penészfoltok voltak. Mindez majdnem annyiért, amennyit most fizetek. (Kár, hogy nem csináltam akkor fotókat - kitenném, és mindig emlékeztetne arra, hogy van rosszabb is!!!). A másik három lakásba mindbe majdnem beköltöztem. Az egyik sötét nappalival de világos szobával rendelkezett. A srác egy órán keresztül hajtogatta, hogy "lo más importante es la tranquilidad y la limpieza"). Sajnos most már értem, hogy miféle tapasztalat sarkallta erre. Mesés kilátás nyílt az ablakból. De valami miatt tovább kerestem. A következőkben megtaláltam a tökéletes szobát: tágas, de nem túl nagy, napsütéses, keleti benredzéssel. Sokallottam érte (akkor) az árat, és hiányoltam a nappalit meg a valamivel nagyobb konyhát. No meg a macskákkal sem voltam kibékülve. A harmadik lakással odáig jutottam, hogy ott álltam bőröndökkel a lépcsőházban. Ugyan drágállottam (majdnem 500 euro volt), és nem volt a szobán ablak... de a srác (egy meleg kolumbiai fotográfus) szimpi volt, és úgy tűnt, hajlandó lenne nekem kiadni egy hónapra is a szobát, amíg eldönti ő is, hogy hazaköltözik-e vagy sem. Volt egy minikutyája is, de egy hónapra akárhol elvagyok. És beleszerettem a konyhába!!! No de nem nyitott ajtót. (Utólag kiderült, hogy csak elaludt...)

Már szinte berendezkedtem az állomáson, amikor hívott Chris, a mostani lakótársam. Érdeklődött, hogy még mindig aktuális-e a szoba. Naná, jobban mint bármikor!!! Nem érdekelt már, hogy milyen - csak az, hogy legyen valami. Nagyon rámenős voltam és rögtön itthagytam érte a kauciót. elértem a célom: amennyiben célnak azt tekintjük, hogy legyen fedél a fejem felett. Sajnos nem figyeltem sem arra, hogy hűvös, sem arra, hogy az ablak egy belső udvarra néz, sem az apró részletekre...

Rögtön az első napokban rájöttem, milyen fontos az otthon melege. MELEGE. De nem csak szó szerint: hiányoztak a színek, a megszokott otthoni tisztaság, a barátságos légkör. A lakótársam alapvetően jófej, csak nem jó vele élni. Nagyon nem. Hangos (khm) és koszos. Egy-egy főzés előtt órákat töltök a konyha kitakarításával. A többi felett már szemet húnyok. De a hab a tortá az volt, amikor verőfényes napsütésben, séta helyett ismét fél napot a konyha rászáradt foltjainak eltakarításával töltöttem. Gondoltam legalább rend lesz, mire barátnőm, aki épp meglátogatott, hazaér. Tévedtem. Chris ért előbb haza, és rögtön betrappolt sáros cipővel a konyhába. Nem tudtam véka alá rejteni a nemtetszésem, meg is kérdezte lazán, hogy mi a gond. Majd rosszallásomra csak vállon veregetett, hogy ne csináljak akkora ügyet belőle, mindig koszos a padló. Majd fogta a felmosóvödröt - gondoltam hátha, majd most, talán... - és bevonult vele a szobájába. Hát nem édes? Egyébként nemrég kiderült róla, hogy egyetemi évei alatt takarítóként dolgozott. Kár, hogy nem látszik. A fentiek mellett hiányzik a személyes szféra tiszteletben tartása is: a hűtő minden polcát és a szobámat is közös területként kezeli. (Persze mernék én valamikor bemenni kopogás nélkül a szobájába...)

Kulturális különbség? Lehet... Mindenestre már az első két nap tapasztalata elég volt ahhoz, hogy döntsek: innen költöznöm kell. Pechemre a kaució kifizetése után találtam meg a tökéletes lakást: 4 szoba, 3 lány, 2 fürdőszoba...kicsit rosszabb helyen, de rengetg színnel és fénnyel, ugyanennyiért. Hetekig értekeztünk a tualjdonossal, hogy február végétől költözhetek-e. De annyit kerülgettük egymást, hogy feladtam. Néha azt érzem, hogy meg kéne békélnem. Nem olyan hosszú ez az idő. Viszont nem telik el úgy nap, hpgy ne bosszankodnék valamin. Kérdés az, hogy megéri-e. Volt idő, amikor annyira elegem volt, hogy azt sem bántam volna, ha elveszik a kaució. Most már - látva hogy mennyibe kerül a madridi élet - ezt azért másképp értékelem.

Azért bosszant, mert elegég sokat fizetek ahhoz, hogy jó helyem legyen. De még nem adom fel - ha a napokban találok jobb vagy sokkal olcsóbb lakást, "szabályosan" felmondom (ha lehet ilyet mondani szerződés nélkül) és áprilistól költözöm. Nem tudom, megéri-e még napokat és mobilkártyákat erre szánni. De nehezen tűröm. Tegnap kezdtem, meglátjuk, mire jutok. Egy csajos lakást néztem meg eddig - de picsákhoz nem költözöm. Akkor inkább Chris és a szutyok.

Ahogy lesz, úgy lesz jó... Ugye?

 

A bejegyzés trackback címe:

https://varazsszonyeg.blog.hu/api/trackback/id/tr301808514

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Rádió Mi

Ego

MOB-time'10! Szögedi lokálpatriótából négylaki lettem: Madrid, Oslo, Berlin - meg ahová épp a szívem húz...

Legutóbbi hozzászólások

RSS