2012. 01. 08. 01:17 - uttam

Egy  váratlan családi tragédia sok mindent átértékelt bennem. Célok, tervek hirtelen szertefoszlottak. Például eddig mindig az volt bennem, hogy el akarok menni innen! Legalább a fővárosig, de ha lehet, még messzebb. "Pár évig még szabad akarok lenni" - gondoltam.

 

 

A szüleim már nem fiatalok. Elváltak, és egyiküknek sincs más támasza rajtam kívül. Ezért is volt bennem, hogy menni, menni, amíg még nincs szükségük rám. Hát most lett. Azonban ez csak a kiváltója, nem az oka volt a változásnak. Sokfelé jártam, sokfelé (ki)éltem. Persze a világ nagy, és még sok minden vár rám. De mostanra inkább nyugalomra, állandóságra, biztonságra vágyom. Néha. =)

 

Mi az oka az mégis örök mehetnéknek?

Külföldön élni kihívás. Ha mindent a nulláról kezdünk, és nincs egy biztos kapaszkodó, nincs a megszokott környezet, az gyakran nem könnyű. Egy stabil kapcsolati hálót kiépíteni meg szinte lehetetlen. Viszont cserébe ad egy olyan érzést, amit otthon nem tapasztalhatunk meg soha. Tiszta lappal indulunk! Mi döntjük el, kik vagyunk, mi döntjük el, milyenek vagyunk. Nem feszítenek szét a belénk nevelt normák. Hiszen ha valamit nem megfelelően csinálunk, csak vállat vonunk, hogy hát mi idegenek vagyunk, nekünk szabad.

 

Tabuk  

A minap lelepett egy kolumbiai zenekar. Nem is tudom mi a jó kifejezés arra, amikor hirtelen a nyakadba varrnak öt latinót. (Tündéri srácok amúgy, szívesen adoptálnám őket! ;)) Az eredeti trióhoz többen csatlakoztak, pl. Morgan, egy középkorú amerikai hegedűs/utazó hölgyemény. Ahogy egy nemzetközi társaságban gyakran előfordul, nem kellett sok idő, és elérkeztünk a pikáns témákhoz. 

"Törökországban volt" kezdi amerikai prüdériától pironkodva vallomását, "egy már erősen őszülő helybéli úr felajánlotta, hogy megmasszíroz. Már éjjel két óra volt, ez volt az utolsó estém ott. Naivan utána mentem a fürdőbe. Eleinte minden rendben volt, de hirtelen azon kaptam magam, hogy ott áll egy szál f**ban. Nem, nem, nem, nem - mi ez?! Én ezt nem akarom!!!" - meséli Morgan. Tovább boncolgattuk a témát, mire kiderült, hogy talán nem is magával az aktussal volt lett volna baja, amibe az ő saját személyisége szerint belement volna, hanem úgy érezte, hogy ezt egy török nővel nem tette volna meg az úr. És csak mert ő külföldi, nem akart más (tiszteletlen) bánásmódot.

 

Borderline

Érdekes kérdés ez. Mármint az identitás és a kulturális kapcsolatok kérdése. Ha utazunk, ha máshol élünk, valamit mindig fel kell adnunk a személyiségünkből ahhoz, hogy be tudjuk fogadni az ottani értékrendet. Ám arra is vigyáznunk kell, hogy közben ne veszítsük el önmagunk. Ne fogadjunk el számunkra egyébként elfogadhatatlan dolgokat, saját magunkra nézve, pusztán a (vélt vagy valós) kulturális különbségekre hivatkozva - ellenkező esetben komoly identitásválsággal kell szembenéznünk. De nehéz megtalálni, hogy mennyit szabad/kell engednünk önmagunkból, és mennyihez kell ragaszkodnunk. Kényes egyensúly, amire nincs bevált recept.

* * *

Szóval a kérdés lehet, hogy nem az, hogy kész vagyok-e már végleg (?) letelepedni... Hanem hogy akarok-e még más lenni.  Vagy esetleg merek-e más lenni ott, ahol épp vagyok?! És egyáltalán, mikor vagyok valójában önmagam? Itt-hon... Ott-hon... hon...

 

 

 

 

 

 

 

 

  

A bejegyzés trackback címe:

https://varazsszonyeg.blog.hu/api/trackback/id/tr943527773

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Rádió Mi

Ego

MOB-time'10! Szögedi lokálpatriótából négylaki lettem: Madrid, Oslo, Berlin - meg ahová épp a szívem húz...

Legutóbbi hozzászólások

RSS