2012. 02. 23. 18:09 - uttam

Lehet, hogy van már ilyen című poszt, de nem baj. Ez még mindig aktuális. És észre vettem, hogy madridi élményeket soha nem tudok hűen összefogni, mert túl érzelmes leszek tőle. Úgyhogy a következő sorokat is ennek tükrében olvassátok...

A repülőn izzadok, már nem spanyol hőmérséklethez vagyok öltözve. Emiatt a járat-mizéria miatt ez már a harmadik fajta légitársaság, amivel két héten belül utazom.

Egyre kevesebb barátom van Madridban: volt, aki Spanyolországon belül keresett más helyet, de sokan külföldre, Angliába, Németországba mennek. Mégis mindig visszavágyom. Tudom, hogy nem lesz soha ugyanolyan. De mégis ott-hon.

A barátok, a levegő, a hangulatok, az ízek, az illatok, mind-mind a szívemben. És néha kell nekem, hogy megmerítkezzek ebben. Persze elsősorban barátok miatt megyek. Vagy táncolni. Tessék választani, ha már én nem tudok.

Amint azt írtam, nem indult túl jól az út. Első este rögtön kimaradt a tánc. Hazaértem estéjén egy barátom játszott salsát, élő zenés táncórához a legalternatívabb negyedben. Mivel felírt a vip listára, nem tehettem meg, hogy nem megyek. Közben beugrottam egy barátnőmért egy bárba, hogy ne egyedül induljak neki. És közben nem tévedtem el!!! – mint annak idején oly sokszor azon a környéken. És persze hogy összefutottam csomó ismerőssel. Kicsi ez a város!

Eleinte fura volt az egész: koncert és közben instrukciók. De hamar szabad tánccá fajult a dolog. A kedvencem egy óriás vörös afro hajú srác volt, akinek a pólójára az volt nyomtatva: La peliroja no es mi novia! (a vöröshajú nem a barátnőm). Tényleg sokat táncolt egy vöröshajúval. Kolumbiaiakat meghazudtoló lábmozgással. A tanár is táncolt velem, el sem akart engedni. A tanárnő pedig odajött hozzám, hogy ugye én is venezuelai vagyok. A venezuelai lányok híresen szépek, úgyhogy bóknak vettem.

Egy barátom még jött volna, csak beugrott valahová ott a környéken enni. Nem tudtam elérni, ezért elindultam haza, hiszen közeledett az utolsó metró. Már majdnem otthon voltam az én kis dominikai negyedemben, ahol minden bárból klasszikus bachata szól… amikor csörög a telefon. Hogy menjek vissza, és majd ő hazavisz kocsival.

Hát visszamentem, És milyen jól tettem! Megittunk fejenként vagy egy liter teát, közben irtó jót beszélgettünk. Ő egy olyan barátom, akivel elsőként vettem fel a kapcsolatot Madridban. De nagyon ritkán látom a barátai nélkül. Ami kár, mert őt csípem, a barátait kevésbé. Fel voltam készülve a csapatra, de csodák csodájára egyedül jött.

Persze Madrid nem az igazi, ha nincs a szokásos csütörtöki salsánk, amire mindig mentem. Lányoknak ingyen belépő + egy cocktail. Direkt úgy terveztem, hogy két csütörtök is beleférjen. ÉS most jutott eszembe, hogy majdnem még egy harmadik is belefért. Amit én szerveztem, arra nem sikerült elmennem. Ezt egy most  Angliában élő kedves barátom hívta össze, akinek nagyon örültem, mert már pityeregtem előtte, hogy boldogság ide vagy oda, Madrid nem az igazi nélküle.

De bizony ezt a partit ő sem tudtam megmenteni. Semmi nem volt a régi hangulatból. Felbomlott a család... Mint megtudtam, a tulajok összerúgták a port és az egyik nyitott egy új helyet. Az RRPP-k (=a hangulatfelelős emberek) fele elment a másik helyre, a szokásos társaság is többfelé oszlott. Elég szomorú és unalmas este volt.

Másnap viszont annál jobban alakult. Estebannal mentem, meg a berlini újságíró konferencián megismert szlovén barátnőmmel. Ingyen belépő, ingyen ital, megint. Az Azúcarba mentünk, ami mellett fél évig laktam. A viejoba, azaz a régibe. Bár az újat én jobban szeretem, más a felhozatal. :P Kérdeztem Estebant, hogy ő fejlődött vagy én – merthogy határozottan jobban tudtunk táncolni, azóta, hogy utoljára… utoljára akkor táncoltunk, amikor Magyarországon meglátogatott.

 

Akik nélkül Madrid nem lenne ugyanolyan... (Az első kockában Eva, a szlovén barátnőm, aki eljött Madridba meglátogatni! :-))

Harmadik nap egy Albert nevű barátom, aki szintén meglátogatott már otthon, elhívott a Retiro parkba piknikezni. Ugyebár én ott laktam a park tőszomszédságában, gyakran mentem ki egy pokróccal. Verőfényes napsütésre ébredtünk, én pedig elkészítettem egy vegán quiche-t. Azt hittem, egy nagyobb eseményre hívott meg. De mint kiderült, csak mi voltunk olyan hülyék, hogy a januári 10 fokban fagyasszuk magunkat. :D :D :D Még a rendőrség is odajött megnézni, hogy mit fogyaszt(ott)unk. De ez tőlünk kitelik, így volt szép.

Este Ramdallba mentem és sokat táncoltam. Erről nem mesélnék bővebben.

Másnap, vasárnap, szokásos Rastro-Lavapiés-indiai étterem-tour. A szlovén lányokkal. Verőfényes napsütés, mint valami csoda folytán ilyenkor mindig. Késtem, de milyen jó hogy késtem. Mindennek oka van…. Ugyanis összefutottam 3 barátommal, akikkel nem volt időm találkozót szervezni! Mindezt egy olyan bolhapiacon, ahol óránként tízezer ember fordul meg. Szándékosan sem lehetett volna jobban.

A kedvenc éttermem teli volt, így másik helyre mentünk. Amit a napsütötte terasz miatt szeretek, de a lányok bent akartak ülni. Később José, az első salsa tanárom (tényleg tanár, de csak táncoltunk) és kedvenc bábszínészem csatlakozott hozzánk. A lányok kedvéért mentünk, de olyan helyre vitt, amit még én sem láttam. A meseszép Palacio de Comunicaciones az én időmben (és előtte-utána) mindig átépítés alatt volt. Pár hónapja megnyitották: kortárs kiállítások találhatóak itt meg pár viccesség. A legjobb benne, hogy ingyenes, és a tetőre is fel lehet menni!!! A miradorból pont rálátni a kedvenc városképemre.

Hát így mókáztunk mi: 

Este elmentünk egy olyan salsotequába, amit még nem ismertem. Hallomásból már igen, mert akkor is emlegették, amikor én ott éltem. De ott vasárnap és kedden volt buli, és én azokon a napokon nem nagyon jártam el. Néha egyetemre is kellett menni, na. De hogy miért is nem ismertem eddig!!!

Egy szó van rá: hűűűű…!!! És nem a minden esti már-már professzionális show-k miatt, hanem a terem nagysága, a parkett minősége, a zenék változatossága és az enterior hangulata varázsolt el. Marco a szombat esti tapasztalatok alapján itt már nem engedett öleléséből, csak magának akart egész este. Ennek ellenére így is felkértek páran. Pl. az első kizombára egy angolai kinézetű fickó (de felőlem mozambiki is lehetett). No de én ezt akárkivel nem!!! Úgyhogy maradt nekem M. – igazából majdnem egész estére.Uncsi, mi?! :P (Nehogy azt higgyétek!)

Lassan Budapestre ér a repülő, így azt, hogy miért nem sikerült a tervezett napon visszautaznom és hogy milyen kizomba-fortélyokkal és egyéb élményekkel gazdagodtam még a bónusz napokon, majd személyesen!

De azért utalás szintjén: 

 

Fura elmenni. Most volt először, hogy nem várt senki a reptéren, és hogy nem kísért ki végül legutoljára senki. Nem tudom, mikor térek vissza. Márciustól pedig már nem lesz lakásom, „saját”…sok minden változóban van most: az én életemben is és a számomra fontos emberek életében is, azokéban, akik még Madridhoz kötnek. Minden változik, semmi nem örök.

De az biztos, hogy Madrid örökre a szívem városa marad!!!

Nnna. Most, hogy kiírtam magamból az élményeket, már készen is állok a következőre... Mikor is?! ;-)

 

A bejegyzés trackback címe:

https://varazsszonyeg.blog.hu/api/trackback/id/tr744187509

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Rádió Mi

Ego

MOB-time'10! Szögedi lokálpatriótából négylaki lettem: Madrid, Oslo, Berlin - meg ahová épp a szívem húz...

Legutóbbi hozzászólások

RSS