Élveztem a lágy napsütést, ami finoman melegített, amint átértünk a határon. A sugarakból a távolban körvonalazódott a bazilika. Sóhaj. Egy évvel ezelőtt hihetetlen boldogságban kezdtem el felfedezni a Retiro parkot és az új életemet. Azóta lett a vasárnap a kedvenc napom - és már nemcsak Madridban.

2010 január 22-én este nyolc előtt pár perccel landoltam Madridban. Tele félelemmel és aggodalommal. 2011. január 22-én este nyolc előtt pár perccel indultam el Berlinből. Közben eltelt egy év és számtalan tapasztalat; sok búcsú és viszontlátás - de az érzés mit sem változott. Álmatlan éjszaka, gyomorideg, hányinger. Idegesség, félelem, aggodalom. Hosszú sóhajok és merengés. Madridba úgy mentem ki, hogy senkit és semmit nem ismertem. Se helyet, se embert, se nyelvet, se kultúrát...

De vajon hazajönni miért ennyire ijesztő? Hiszen itthon nem változott semmi (?), megvannak a barátaim, az ismerős helyek és forgatókönyvek. Nem kell félnem attól, hogy fedél nélkül maradok, vagy hogy nem sikerül megértetnem magam a boltban. Mégsem vagyok nyugodt. Életem egy meghatározó szakasza lezárulóban van. És mi vár itthon?  A fonalat mindig fel lehet venni, de vajon ugyanolyan lesz-e?

Csak szebb és jobb, ugye? Segítsetek, régiek és újak! :)