Már Murcia felé félúton elszállt a mérgem és minden rosszkedvem. Hiszen egy számomra nagyon fontos emberhez, Juanhoz tartottam, akit Berlinben láttam utoljára. Amikor pedig felfedeztem, hogy a spanyol autópálya menti éttermekben olyan csomagolásban adják neked a szendvicshez az olívaolajt, mint máshol a kávétejszínt, már nem tudtam levakarni a mosolyt az arcomról. Szeretek itt délen!! 

Juant még Madridból ismerem, közvetve már azelőttről - ahogy már olvashattátok régebben. Berlin óta hazaköltözött Murciába, megnyitotta a saját online hollandbicikli üzletét és most már mint műhely és kulturális központ is működik. Gazdasági végzettség, sok éves informatikusi háttér, bicaj-szenvedély és sok szorgalom és kreativitás összpontosul ebben. Büszke vagyok rá!

Murciát kevesen ismerik – nem egy turista célpont. Sokan állítják, hogy itt vannak Spanyolország legjobb tengerpartjai, de külföldiek egyáltalán nincsenek a környéken. Pedig elég lenne otthon ránézni a paradicsom vagy a narancs csomagolására – gyakran innen jön. Nagyon tradícionális és nyugis hely.

Sejtettem, hogy nagy éjszakai életre itt nem lehet számítani. De Juan megígérte, hogy erőt vesz magán, és egy este eljön velem táncolni. Nagyon jól esett, hiszen ő az utolsó ember a földön, akitől egy ekkora áldozatot feltételeztem volna. Merthogy ez neki áldozat, nem kellemes időtöltés. Ma megbeszéltük, hogy ő csak viccelt, de persze eljött volna, ha tudja, hogy ez nekem ennyire fontos. Ez rányomta a bélyegét a további napokra.

No de ne szaladjunk ennyire előre!

A herceg nem fehér lovon, hanem a fent látható narancssárga-fekete teherhordó biciklivel várt. Csomagok bele, nekem pedig egy rántással elővarázsolt egy összecsukható bicajt. Elmentünk a műhelybe (amit csak azért zárt be, hogy kijöjjön elém). A kedvemért rögtön reggaetón és merengue szólt a hangszórókból. Felkucorodtam a raktárhoz vezető lépcső tetejére, és figyeltem. Folyamatosan jöttek az emberek. Barátok, szomszédok, ismeretlenek. A kedvencem egy kisfiú volt, aki megállt a kis triciklijével, és saját ihletésből hirtelen bekurjantott, hogy „me gustan las bicis”. Sose gondolja másképp!!! Néha a srácok felkértek táncolni. Jött egy olasz úr, aki a felesége tolókocsiját hozta szereltetni. Igazi szerelem az övék, mondta még évtizedek után is erős olasz akcentussal. Hirtelen csöngött a telefonja – a Keresztapa főcímzenéje volt. Mi más, egy szicíliaitól. A legviccesebb az volt, amikor hirtelen megjelent  a rendőrség. Három fegyveres úriember pattant ki a kocsiból és megszállták a biciklikórházat (Hospital de Bicis, ez a neve). Mint kiderült, ugyan  szolgálati időben, de ők is kuntsaftként jöttek :D Huh, megúsztuk! ;)

8-kor bezárt a műhely, 9-kor már folytattuk utunkat egy Antonio nevű barátjával. Egy nagyon hangulatos kis tapas bárban voltunk, ahol isteni fokhagymás krumplit ettem. Helyi specialitás. Semmi bonyolult, csak főtt krumpli fokhagymaszósszal. De hárman hamar benyomtuk. Utána egy kis grillezett zöldség jött. Ha helyiekkel vagy, talán nem is olyan nehéz vegaként Spanyoloszágban enni.

Ezután a kék farkú kutyába (!) mentünk. Ami egy modern bár, de leginkább a teákért mennek oda. „Most akarsz még salsázni menni?” kérdezte Juan a lehető legnagyobb komolysággal. Akartam volna, de nem ahhoz öltöztem. Nem mintha ez zavarna. Legnagyobb megkönnyebbülésére azt válaszoltam, hogy inkább holnap. Hazafelé még sétáltunk egy kicsit az óvárosban. Nem látványos helyiség Murcia, de az óvárosa nagyon szép. És persze hazafelé elvitt a város legjobb churrosát enni – egy utcai bódéban. Mmm… Tényleg jobb volt, mint amiket eddig ettem. (Churros pipa!)

Még megnéztünk egy filmet és elaludtunk. Jó sokáig, csak 11-kor sikerült másnap felkelni. Egy gyors reggeli után (pirítós reszelt paradicsommal és olíva olajjal, mi más) elindultunk. Antonioval találkoztunk. De mint kiderült, ez nem a pénteki Antonio volt. Arrafelé sokakat hívnak így, mondja Juan – akinek egyébként szintén Antonio a második neve. Arra is rájöttem egyúttal, hogy a Spanyolok miért beszélnek olyan gyorsan: hát a min. 4 tagú nevük miatt!!! És általában mindkét keresztnevet használják: nem lehet valakit egyszerűen Josénak hívni, aki José Antonio.

Antoniókkal egy demonstráción kötöttünk ki. Vagány, mi? :) Építettek egy hidat üveg burkolattal, ami a párás hajnalokban (akad ilyen is) csúszóssá válik. A környékbeliek szép kis tömeget szerveztek.

Ezután kezdődött a szokásos spanyol élet: bárról bárra, tapasról tapasra a napsütésben. Egyre messzebb és eldugottabb helyeken. A város szélén volt a Casa Verde nevű hostel, ahol Juan vasárnaponként főzni szokott. És tényleg egy zöld ház. Ott isteni pástétomos pirítóst toltak elénk. Majd még kijjebb tekertünk az összecsukható britt csodákon, ki egy tanyára. Hátul a kertben zöldségek tömkelege, a ház mellett oldalt pár faasztal. Rusztikus romantika. A napsugár megcsillant aranyló poharamon, és életem legfinomabb fekete olívájához volt itt szerencsém!!! Eddig is szerettem, de inkább a zöldet – dehát ez egy íz-orgazmus volt. 

Juan már fáradtnak és frusztráltnak tűnt, így jobbnak láttam hazamenni. Kimaradt a siesta. Ez fontos, még akkor is, ha egy napja voltam ott anélkül, hogy láttam volna magát a várost. (Megjegyzem, ez azóta sem változott sokat).

Estére átmentünk a barátaihoz főzni. Rakott székelykáposztával készültem. Még a tejfölt is otthonról hoztam, hiszen Spanyolországban még hasonló sincs. Enrique és a felesége a cseh Martina épp keresztelő után voltak, de még fáradtan is kedvesen fogadtak bennünket és a konyhai ámokfutásunkat. Előételnek észak-spanyol füstölt sajt, utána a specialitásom, majd egy kis csokoládé-fondue.

Csinire vettem a figurát, de a tánc elmaradt. Nem miattam. Nem is ez bosszantott a legjobban, hanem az a műbalhé, ami hozzá társult. Ez és további félreértések már megadták a hátralevő idő alaphangulatát. L Nem először megy ennyire félre a dolog Juan és köztem. Meg kellene fejteni, hogy hol rontjuk el. Elvégre ez a szakterületem, vagy mi.

Vestido de NO salir

Van egy ruhám, kis fekete fodros-virágos, amit nagyon szeretek, mert könnyű, egyáltalán nem gyűrődik, és jól  kombinálható. És irtó csini. Az, amit az ember lánya egy hátizsákba is könnyen bedob.

Már Berlinben is volt rá példa (ott vettem), hogy nem sikerült benne elindulni. De Madridban figyeltem fel először rá. Épp egy éve két olyan katasztrofális estém is volt, amiben ez a ruha várta, hogy megmutathassa magát – hiába. A hisztik után elneveztem kínomban viccesen ezt „vestido de no salir”-nak, azaz a ruha, amiben végül otthon maradsz.

Madridban még Ainhoa előtt otthagytam a bőröndömet a központban egy lakásban. Hozzá már hátizsákkal indultam el. Hátizsák = kis fekete ruha. Nem gondoltam, hogy bármi következménye lehet. De se a csütörtök, se a szombat nem sikerült úgy, ahogy terveztem. Kezdem azt érezni, hogy ebben tényleg van valami. Lehet, el kellene égetnem! Vagy ajánljatok valami jó kis rituálét, amivel leveszem róla az átkot!

Még jó, hogy a bőröndben van pár másik darab is. Vasalandók, de nem baj.