Ilyen volt ez a hét....

Amikor nincs időm a jó édes anyámmal beszélni, vagy az apám leveleire válaszolni, amikor nem tudok elbúcsúzni emberektől, amikor nemhogy táncolni, de alapvető dolgokra mint mosás vagy főzésbevásárlás sem jut energiám... az nem jó.

Most volt az úgyneveztt "nyomdahét", a magazin utolsó szakasza - egy hét ötletelés, egy hétnyi kutatás és egy hét munkafázis után. Hétfőn még épphogy el tudtam búcsúzni a családtól, de keddtől minden nap legalább nyolc órát voltam benn (ehhez vegyétek hozzá a 3-4 órát, amit a bejárás jelent nekem). Csütörtökön ez már több mint 10 óra volt szünet nélkül, pénteken pedig majdnem 13 óra, és a beígért napközbeni 4 órás szünetből sem lett semmi. De tűrtük, mert azt ígérték, ha pénteken hosszúzunk, szombaton már nem kell menni. Szombaton nem is, de péntek éjjel közölték, hogy akkor vasárnap még be kéne ugorni, de nem lesz több egy óránál. Na nekem a beugrás, ugye már utána számoltatok. Röpke egy óra miatt több mint 4 óra.

Hát nem. Annyira el vagyok maradva mindenféle itteni és otthoni teendőmmel, hogy úgy döntöttem, én ezt most kihagyom. Írtam egy illedelmes e-mailt a főszerkesztő asszonynak, amire dörgedelmes választ kaptam. A lényege, hogy ha nem tetszik, el lehet menni.

Tetszik vagy sem, ki akarom húzni még egy darabig. De megvannak a határaim. Úgy gondolom, hogy amíg nem fizet, amíg nem ő pengeti ki a majdnem 100 eurót a havibérletemre, amivel egyáltalán lehetővé válik, hogy naponta bemegyek az irodába, addig én döntöm el, hogy utolsó pillanatban mihez kezdek a hétvégémmel. Nagyon jó tapasztalat ez a lap, de 25 évesen pár majdnemdiplomával felszerelkezve már hadd döntsem el én, mennyit viselek el ingyen.

A második reakció már enyhébb volt, úgy tűnik, maradok. De most nem jó szájízzel. Az elmúlt hét túl sok volt, és nem volt itthon senki, akivel megbeszélhettem volna. Kicsit olyan mint Madridban. Ugyan van kihez fordulni, de ha például elmenekültem volna a családhoz, az nekem most 40 euróba fájt volna. Úgyhogy marad a magányos süvítő szél.