Potsdamban voltam egy média szemináriumon. Nem csalódtam.

Persze nem is mentem nagy elvárásokkal... Mindent fizetett (utólag kiderült, hogy még a taxit is irathattam volna a számlájukra) - s nekem csupán annyi volt a célom, hogy kapcsolatokat építsek, s közben a hátrahagyott berlini kapcsolataimat is ápoljam. Ez bejött.

No de kicsit részletesebben.

Korán oda akartam menni, hogy egy egyszemélyes szobát lefoglalhassak magamnak. Hiába, öregszem, na.

Ez nem jött össze. Viszont egy tündéri szlovén lánnyal rakott össze a sors, aki szerencsémre zárt ajtók mögött csendes volt. Úgyhogy jól megvoltunk.

A reptérre menet még Budapesten megismerkedtem egy román sráccal. "Segítened kell kijutni a reptérre, az életem múlik ezen a járaton"- mondta. S mint kiderült, a Malévval ment Milánóba. De nem az volt a végső célja, épp New Yorkba készült költözni. Üdítő volt kora reggel egy ilyen intelligens emberrel beszélgetni. Együtt kisilabizáltuk a check-in gép működését, majd a terminálon is jót csevegtünk. (Azóta is tartjuk a kapcsolatot - jók ezek a reptéri ismerettségek).

No de igazából oda akartam kilyukadni, hogy kevéssel a járat indulása előtt ledobtam magam a székbe, amikor egy srác mellettem végigmért. "Te is Berlinbe mész?" - kérdezte. "Remélem"- mondtam bizonytalanul, hiszen a kijelzőre még mindig München volt kiírva. "Tán csak nem Potssssdamba tartasz" - folytatta. "Deee...." - válaszoltam még bizonytalanabbul. Próbáltam keresni az emlékeimben, aztán feladtam: "Te ki vagy?".

Kiderült hogy ő Razvan, a román résztvevő. Rég láttam ennyire buzi srácot (bocsi a kifejezésért), s a frász kivert tőle. Szívesen lecseréltem volna a másik román versenyzőre, akit egyébként Ovidiunak hívtak. Dehát ez volt.

Később este a "Get together" nevű eseményen, ahol előzékenyen gondoltak a vegákra: 4-féle saláta mellett is csak kenyeret tudtam enni..... Szóval ezen az ismerkedő esten is Razvan mellé kényszerültem. Ott ült még Marek (Csehországból), Girts (Litvániából) és Eva, az említett csendes szobatársam. Picit távolabb pedig a cserfes török fiúka, Güney. Ismerkedtünk. "Oh, you are from Hungary, so why don't you eat!"

Jól kezdődik, gondoltam. Reméltem, hogy az este folyamán túljutunk ezen a fázison, de nem sikerült. Reménykedve pillantottam a hosszú asztal túlso felére, hogy hátha ott van a feloldozás. De senki nem mozdult a helyéről.

És mit csinál sok ifjú nemzetközi újságíró, ha összeterelik őket?! Hát mindenki kidobja a pénzét az asztalra!!! :D (maffia) 

Egyébként később kiderült, hogy ényleg csak az asztal rosszabbik felén ültem... A túloldalon volt Marc, a katalán újságíró, akinek már több nyelven adták ki a könyvét. Teresa és Elisa, egy cseh és egy német lány, akik együtt tanultak Bolognában. Simret, azaz Simy, az ismeretlen száramzásó, de Angliában élő dokumentarista. És Kristine, a lett tévésztár. Valamint Daniel, a "leaderünk", aki már tavaly is részt vett a konferencián, s most az EYP-t képviselte. Zabálnivaló volt a tömény bajor tájszólásával.

Szóval ez volt a társaság 24+ fele, s velük nagyon jóban lettem.

A koszovói srácban kicsit csalódtam, de persze magas volt a mérce: a tavalyi oslói summer school-ban a két koszovói srác a legjobb barátaim közé tartozott. Mindkettőjüknek elég erős karaktere volt, s szegény Labinovnak magas volt a mérce, amit nem tudott megugorni. Az albán tévébemondós csajszival dolgoztak együtt - szegény még csak 26 éves volt, de látszottak rajta a szakma nyomai. Fizikai és lelki értelemben is.

No de miért voltunk ott? A Sanssouci Colloquium évek óta szervezi az M100 rendezvényeket, ami egy nagy éves médiatalálkozó. A fiatal újságíróknak szóló rész témája idén az volt, hogy hogyan szólítsuk meg az apatikus (politically distant) fiatalságot.

Nem találtunk választ. Nem is vártam, hogy találunk választ.

Amit sajnáltam, hogy nem is kerestünk... Ott voltunk több mint huszan majdnem húsz országból, változatos szakmai háttérrel, s nem volt lehetőségünk tapasztalatcserére. Az első két nap olyan előadsokat hallgattunk, aminek vajmi kevés köze volt a témánkhoz. Akár érdekes is lehett volna hallgatni az egyik leghíresebb német egyetem vezető előadóját, vagy az MTV Germany top menedzserét, de már mindannyiunk feje tele volt a következő napok teendőivel.

Hiszen szűk két napunk volt arra, hogy a "megbeszéltek" alapján letegyünk valamit az asztalra. Egy napunk volt Berlinben az anyaggyűjtésre, majd bő fél napunk a véglegesítésre. Én először a török sráccal akartam egy multikulti Wedding-összeállítást írni. De végül csak mentornak és tolmácsnak lettem volna mellette, ami nem tűnt valami izgalmasnak. A számtalan egyéb felvetődő témából a "Green fashiont", azaz az ökodivatot választottam.

A cikk angolul elolvasható itt: http://www.orangelog.eu/en/topics/m100-potsdam-2011/articles/article/article/458/560/ (Talán egyszer felkerülnek a fotók s a hanganyag is hozzá...) 

S németül is hamarosan megjelenik. Hogy hol? A Du hast die Macht-ban. Ami egy fiataloknak szóló tág értelemben vett politikai magazin. A főszerkesztő egy 29 éves fiatal csajszi, akivel rögtön egy hullámhosszon voltunk. Míg a többiek vakarták a fejüket a kérdéseikkel, én azt éreztem, hogy annyira egy dologban gondolkodunk, hogy meg sem kell beszélnem vele a részleteket. (

Ez be is jött, a záró vacsorán odasúgta, hogy hihetetlenül tetszett neki az anyag. Ami más lett, mint amit eredetileg terveztünk - egy nap nem elég arra, hogy egy idegen városban megszervezz mindent egy jó riporthoz. De talán nem hiányzott belőle így sem semmi :) 

Anna Mauersberger egyébként a höly neve, s biztos vagyok benne, hogy lesz még folytatása ennek az ismeretségnek.

Ja, és közen médiasztár lettem én magam is: az összes sajtóorgánum a magyar résztvevőre volt kíváncsi. Szerettem volna, ha ez nem így van - legalábbis nem amiatt, ami miatt kerestek... :-/ De álltam a sarat. Egyetlen egy újságíró volt, (a Die Zeit-tól, ami az egyik legnagyobb német heti magazin), aki valóban rám volt kíváncsi. Persze magyar kontextusban, de nem arra volt kihegyezve. Már várom a portré megjelenését. Csak a fotózás két órán át tartott. :P

Rövden ennyi. Persze a fentieken túl, szerveztem a társasági életet, mint mindig: nemzetközi vacsora, szülinapozás, salsa estek és egy kis városnézés...hiszen én voltam leginkább otthon. Sajnos (???) a záró karaokin már nem tudtam ott lenni, hiszen rohantam haza, mert itthon várt Gustavo, egy venezuelai barátom. (Jók ezek a viszontlátások a világ számos pontján!) Lenne ötletem, hogy mit csinálhatnának jobban a szervezők - de amire számítottam, amit vártam ettől az egésztől, az bejött. :) Avagy ha nincsenek nagy elvárásaid, nem is érhet csalódás. Így.