"Alegría entre tus piernas" - azaz a lábközi örömök. Ez volt a kedvenc szlogenem. Számos pólón láttam a La Critcona  nevű rendezvényen. Ez egy többnapos nemzetközi bicajfesztivál, aminek sajnos csak az egyik tekerésén tudtam részt venni.

Ott kezdődött az egész, hogy megszállott bicajosként itt  is szerettem volna kerékpárt szerezni. Már előre figyelmeztetett mindenki (helyi couchsurferek, akikől érdeklődtem, illetve a lányok, akik tavaly itt voltak) hogy nehogy azt higgyem...és mit képzelek...és tényleg, alig lehet még most, jó időben is kerékpárost látni az utcákon. Gondoltam, akkor nem én leszek az első. Meg a város emelkedői még gyalog  is kihívást jelentenek néha. De szép lassan megváltozott a véleményem...

Az itteni utolsó péntekekre, azaz a minimal massekre, ami más országokban egyszerűen critical mass névre hallgat, itt csütörtökönként kerül sor. 8-kor indul, ami persze errefelé még javában délutánnak számít. Futó láz miatt ezen nem vettem részt, a csütörtökeim rendszerint amúgy is nagyon sűrűek. A szombatot viszont nagy lelkesedéssel vártam!

Hogyan tettem szert egy (azaz két) bicajra, ingyen - a madridi squatok

Juan, megszállott bicajépítő és az esemény egyik főszervezője, hónapokkal ezelőtt (egy magyar koncerten) ígért nekem egy kölcsönbicajt ingyen, erre az interplanetári happeningre. De későn jeleztem, (hogy hiába szervezek arra a hétvégére számháború, szívem mélyén inkább bicajos vagyok) már lecsaptak a felesleges bicajaira. Így hát egy vasárnap reggel gyorsan összedobott nekem egy montit, használt alaktrészekből. Szerettem volna legalább picit segíteni neki, de megelőzött. (Madridban elég sok "szociális központ", foglaltház működik. Ezekben számos ingyenes workshop közül lehet választani, és  a legtöbben bringaműhely is található, ahol az emberek összerakhatjék roncsokból a saját bringájukat. Általában vagy kettőt összerak az ember lyánya - na jó, inkább fia - és abból egyet elvihet ingyen; vagy ott kell hagyni 50 euro kauciót. Azt hiszem, én kivételt képezek :P De pszt, ez hadititok!). Így lettem egy randa zöld mountainbike tulajdonosa.

Hát mit ne mondjak, szenvedés volt vele hazatekerni. Ugyan a sráccal egy metróvonalon lakunk, de annak a két végén. (Nem, akkor még nem tudtam, hogy lehet bicajt szállítani a metrón, ráadásul ingyen!). Kemény keskeny férfiülés (az én hibámból túl alacsonyan is), pici kerekek, versenybelső egy montikülsőben, jó rázós, süppedős kormány, kínlódó váltó, és használhatatlan fékek. Mindez egy óriási hátizsákkal megspékelve. Előhozta belőlem mindazt, ami miatt anno utáltam kerékpározni, amikor még nekem is ilyesfajta járművem volt. Tekerni ugyan nem kellett, kellemes lejtő vezetett hazáig, de rég káromkodtam ennyit. Azért hazahoztam.

Kettes számú akadály: hova rakjuk? Kint nem maradhat, amíg nincs lakatom hozzá... Persze, hogy felcipeltem a negyedikre. (Amint az a képeken is látható, azóta már kicentiztem, hogyan férünk be a liftbe ketten, én és a kerékpárom). Próbálgattam a fürdőszobában, konyhában, szobában, előszoba több zugában... Végül a nappaliban lelt menhelyre, egészen addig, amíg lakótársam tűrte. (Utóda most is itt pislákol rám a szobában. Azóta már van lakatom, de annyira megszerettem a hölgyet, hogy nem szeretném kinn hagyni. Ha a spanyolok otthon is utcai cipőben járnak, miért ne lehetne a bicajjal együtt lakni? Egyébként Juannak nemcsak a műhelyében, nappalijában, vendégszobájában, de még a hálójában is bringák lógtak - persze minden szép precíz rendben).

De várjunk csak, nem a Criticonáról akartam mesélni?

Spanyol kezdés

A 6 órai kezdés helyett egyik barátom javaslatára 6.20-kkor mentünk. Még csak jelentéktelen 2-300 fős tömeg volt látható. Mindenki bütykölt valamit. Tacepaókat szereltek, csereberéltek... És én összefutottam két emberrel, akiket más országokból ismerek, és szinte már nem is emlékeztem rájuk. Amikor ácsorogsz egyedül egy bringás tömeg közepén egy fővárosban, és nem egy, hanem két fura arc is megszólít, hogy nem-e te vagy Uta Magyarországról, akkor érzed igazán, hogy kicsi a világ...

Az sms-em hatására végül csak elindultunk, bő fél órás késéssel. Normális.

Annyit tudtam az egészről, hogy 10 körül egy koncerttel végződik. De hogy merre megyünk és mennyit, arról fogalmam sem volt. De másnak sem. Mint kiderült, itt soha nem tervezik meg előre az útvonalat. Nincsenek rendezők, nincs rendőri kíséret (bár mindkettő opcionálisan megjelenhet) -az egész bejelentés nélkül, mondhatni illegálisan zajlik.

Földalatti társaság

Soha nem gondoltam volna, hogy létezik ennyi bicaj (és bicajos) a városban. Első ránézésre nem látszik. Sokadikra sem. Ha össze kellene foglalnom tömören, hogy mitől más az itteni kerékpáros felvonulás, azt mondanám, hogy szociálisabb. Látszik hogy van egy nagy összetartó underground(abb) társaság. Azaz több. Már a menet elején látszott, hogy az alternatív politikai mozgalmak is erősen képviseltetik magukat. (Itt is megjelent, hogy a spanyoloknak komolyabb - vagyis komolytalanabb - sztrájk-kultúrájuk van). De miben mutatkozott még meg az összetartás? A feldíszített kerékpárokban és a gondosan elkészített poszterekben. A sokak által különféle módokon szolgáltatott zenében. A vicces jelmezekben és az annál is vicces szlogenekben, amit nem egy-egy ember nyekergett, sőt, amiket a vége felé már én is kántáltam. Az együtt költött dalokban és mondókákban. Abban, hogy amint valakinek defektje lett, rögtön tíz másik ember állt meg segíteni. Abban, ahogy az autósokat kezelték. De erről inkább nyitok egy külön bekezdést.

Az is hozzájárult a csapatépítéshez, hogy az emelésekben mindenki részt tudott venni - nemtől, kortól és bicajtól függetlenül. Ugyanis nem voltak emelések. Hullámzások voltak, ami talán még nagyobb móka. Ki-ki a saját vérmérséklete szerint eldönthette, hogy bicajjal ugrik a magasba vagy anélkül, vagy esetleg csak a kezét emeli fel. (Ilyenkor sajnálom, hogy nem tudok a picasára videókat feltölteni...)

Eltévedt kocsik a kerékpárok közt

Mint már említettem, se rendezők, se útvonal. Néha önkéntesek elállták az autók útját, de többnyire erre nem volt szükség. A tömeg ereje hatott. Gyorsan megtanultam, mit kell csinálni, ha valaki megpróbál belehajtani a menetbe. Ilyenkor mindenki megállt, és kiabálva, valamit kántálva (amite a végére megértettem, de már nem emlékszem), csengetve körbeszorította a kocsit. Egészen addig, amíg vissza nem tolatott. Általában nem kellett sokáig várni. Az otthonihoz képest különbség, hogy példál az autóbuszok is ott pöfögtek az általunk okozott dugókban, senki nem engedte át őket. Nem úgy a gyalogosokat. A "peatón!" felhívásra mindenki megállt, és tapsolva átengedte a járókelőket. Viszonzásul szintén lelkes üdvirvalgás járt.

Arcok

Elég sokféle ember megjelent. Az átlagéletkor fókuszáltabb volt, mint otthon. 25-35 között volt a legnagyob szórás. Gyerkőcökből, fiatal suhancokból (akiket otthonról jól ismerünk, a bmx-es fajta - itt csak tesztoszteron kommandónak nevezik)és nyugdíjasokból is keveset lehetett látni. Kevés volt a különleges szerkezetű bicaj. Hétköznapi kétkerekűek voltak, ünnepi díszben. A legviccesebbek a teljes harci felszerelésben (versenyruházat) megjelenő mountainbike-osok voltak. Sejtészem szerint évente maximum egyszer veszik elő a bringát. De lehet hogy tévedek. A kedvenc jelmezemet viselő csajszit elkereszteltem Senorita Pillangónak. Egy szép halványsárga selyemruhához napsárga szárnyak és csillogó kacskaringós pillangósmink járt. A Critcona hangszere díjat pedig annak a srácnak ítélném, aki két-három serpenyőt erősített a kormányára és azon dobolt. Megjegyzem, élvezhető volt. A leghangosabb egy egyedi külsejű (exotikus?) hatvanas hölgyike volt, aki oda nem illő (vagy mégis odaillő?) módon a személyi szabadságjogokért tünetett minden kereszteződésben. És ehhez zoknikat meg pólókat is árult. Mivel cikáztam a menet végei közt, nem értettem,  hogyan terem mindig ott mellettem.

Felsorolni is sok lenne a sok mottót, amit láttam. Elkezdtem fotózni őket, de hamar feladtam. Azért egy pólót még beszereznék. Az ÖRÖM kedvéért. Talán a következőn. A tekerés elején még meg kellett szoknom a kétkerekűmet. Élvezet volt teljesen behúzott fékekkel szélsebesen legurulni a lejtőkön! Jejeje. (Ejtsd hehehe). 4 hónap bicaj nélkül... A felvonulás vége felé, 3 órányi intenzív mozgás után már komoly kihívást jelentett a fenekem ülésen tartása (értsd, úgy feltörte, hogy...), de az emelkedők miatt is be kellett keményíteni. Volt egy fél órás elég meredek emelkedő, aminek minden 3. percében meg kellett állni embereket átengedni. Azt hittem, soha nem lesz vége. De lett. És nem is akárhogy.

Batucada és Malarazza

Egyszercsak hangos batucadára ( azaz brazil szambadobokra) lettem figyelmes. Mindenki ment a hang irányába, egy parkba. először azt hittem, véletlen. Majd, mivel még szinte világos volt (nem tudok hozzászokni, hogy itt 10-kor sötétedik), arra tippeltem, hogy egy köztes biztató állomásra érkeztünk. Ugyan Juan egy órával előtte már mondta, hogy előreszalad előkészíteni az italokat és az ételt. Szóval itt ért véget. Egy parkban, egy krematórium mellett, egy múzeumból lett foglaltház előtt. Előtt és ban.

Bent már nagy sorok álltak az ételhez és a bárpultnál. Mint megtudtam, mindig vegát főznek. Mert igény van rá az itteni bicajosok körében. És amikor kétfélét csinálnak, valahogy a húsos része mindig a nyakukon marad. :) Így aztán általában csak egyféle menü van, egy vega. Közben hangolt a Malarazza, egy ballkáni-ska hatásokkal tűzdelt spanyol-olasz együttes. Akik maguk is nagy bringások, ahogy az ennek az életérzésnek (és fesztiválnak) szentelt sok-sok dal is mutatja. (Újabb legörbülő szájacska, hogy nem tudok videót feltölteni). Ez a kis fenékrázás méltó befejezése volt a napnak.

Folyt.köv...a meztelen igazság!

Nem tudom, hányan lehettünk: Állítólag egy átlagos UP-szerű bicicriticán vannak kétezren. Itt akkor feltehetően többen, ha már nemzetközi, meg évente egyszer van. Nekem nem tűnt olyan vészesnek, de az is igaz, hogy a soksávos széles utak miatt nehezebb megbecsülni a kis utcákhoz szokott szememnek. Piknik, számos tekerés és őrültködés. Nekem most ennyi jutott. De június második hétvégéjén, készülj, "la marcha desnuda" - figyelmeztettek a következő fontos dátumra. Meglátjuk... Végül is, miért is ne?! :D Itt megtehetem :)

A kemény srácok, akikkel együtt indultunk haza, usgyi, felpattantak egy metróra. Magam maradtam, egyedül hazatekertem a városszéli semmiből. Néhányszor eltévedtem, mint mindig, de nagyon élveztem. Hálával gondoltam Emire, az argentín surferemere, akitől búcsúajándékként bicajlámpákat kaptam. Nagyokat szippantottam a hársfaillatú éjszakából. Madrid sokkal kisseb és barátságosabb (bicikli)nyeregből nézve. És semmivel nem veszélyesebb Pestnél. Sőt. Szeretem ezt a várost!