Először Estrechoba költöztem Juanhoz. Már ismertem a lakását, hiszen jópárszor szereltünk együtt bicajt vagy főztünk. A környékkel is tisztában voltam, a harmadik vendéglátóm ezen a környéken lakott anno - az a kerület, ahol Madrid egész kisvárosinak tűnik. Persze a lakás nélküle nem volt ugyanaz – de így is ezerszer jobb helyem volt, mint ahol hónapokig laktam.

Az utolsó napon sikerült egy kicsit összekapnunk, de már megbeszéltük. Ő is ideges volt, pár hát múlva költözik Berlinbe. Remélem, ott találkozunk! (Már ha összejön ez a berlini lehetőség is, amin dolgoztam).

A meglepetést Alvarado okozta. Magát a metróállomást már ismertem, számtalanszor sétáltam vagy tekertem el mellette. De nem mentem mélyebben ebe a barrioba. Szinte csak latin-amerikaiak lakják, és nem tartják biztonságos környéknek. (Nem szeretem a rémmeséket, de tény, hogy Marcót egyszer már kirabolták pár sarokra a házától egy nagy késsel). Miből lehet látni hogy csak latinok lakják? A kocsikból, a boltokból, kitárt ajtók és ablakok mögül mindenhonnan bacchata bömböl. (Egy magafajta bacchata-kedvelőnek kész paradicsom!) Gyerekek fociznak az utcán, idős bácsik üldögélnek a sarki közért előtt és érett korú házaspárok táncolnak az erkélyen. Mintha nem is Európa lenne!