Tegnap kaptam egy rádiós körlevelet a Super8mm fesztivál szervezőjétől, miszerint MI is leszünk, és jó lenne, ha pl. Utah is csinálna riportokat a résztvevőkkel, nézőkkel, stb.

A meglepő: megtiszteltetésnek vettem, hogy a megannyi műsorkészítő közül ki lettem emelve.

Hogy ez miért meglepő? Régebben bosszantott, leharaptam volna a fejét, ha valaki nem jegyzi meg elsőre, hogy CSAK HÁROM betű. Nem olyan bonyolult. Utáltam, hogym indenhol betűznöm kell, és hogy akkor sem éritk meg. De különösen sértett volna, ha olyan ismerősöm teszi ezt, aki már számtalanszor láthatta - helyesen - leírva a nevem. A fenti ámmerikaji változathoz pedig kellemetlen gimis emlékek fűznek, ti. magyaróra: feleltetés.

* * * *

Mielőtt kimentem külföldre, az érdeklődési/kutatási körömnek megfelelően számtalan beszámolót olvastam fiatalok tollából, akik hosszabb rövidebb időt töltöttek egy, vagy akár több országban. Végigkísértem, hogy milyen személyiségfejlődésen mentek keresztül. Az embert nagyon sok minden motiválhatja a helyváltoztatásra - és a legtöbbünket nem anyagi okok vezérlik. Egy új kultúra megismerése, a bizonytalanságérzés okozta adrenalin, a kiszakadás, a "liminalitás" (az, hogy sem ide, sem oda nem tartozom - egy olyan állapot, ahol igazán önmagam lehetek), a kalandvágy...

Kis részleteiebn próbáltam összegezni a madridi, oslói és berlini tapasztalatokat, de igazán akkor jött a számvetés, amikor hazaértem. Éreztem, hogy valami nagyon más lett, de nehezen tudtam papírra vetni...

Íme a fenti példa: régebben ragaszkodtam a nevem pontos ismeretéhez, most már örülök, ha valaki rám gondol akármilyen néven is; és hallgatok akármire, ami némileg hasonlít - hiszen számtalan név volt, amit én sem jegyeztem meg az első pár alkalommal...

 Ugyanez mondható el a hazámról. Régebben hülyének tartottam azt, aki nem tudja, hogy mi Magyarország fővárosa, esetleg nem érti, s nem a szóvicc kedvéért, hogy ez egy ország, vagy összekeveri Szegedet a Szigettel. Azóta rájöttem, hogy bizony én sem ismertem eddig Lisotho vagy Bhután fővárosát, s még annyi hiányosságom van... Előtte is szívesen meséltem, de azóta sokkal türelmesebben okítok.

Az álladó úton lét, az otthontalanság gyakran nehéz és fárasztó. Ugyanakkor ad egy olyanfajta rugalmasságot is, amit az élet sok területén lehet kamatoztatni. Madrid előtt az otthon melegében nevelkedtem, egyetemre is a szülővárosomban jártam - néha utazgattam, de nem kellett hosszabb távon egyedül feltalálnom magam. Azóta éltem albérletben (olvashattátok részletesen, hogy milyen lakótársat sikerült kifognom), igazi Hollywoodi-filmes (csak épp) norvég campuson és családnál is. Voltam diák, kutató és jómunkás embör. Hátizsákos, nagybőröndös és tarisznyás.

Azt hittem, toleráns vagyok és rugalmas. De előtte nem tudtam, hogy mit is jelentenek ezek a szavak. Igen, összességében azt mondhatom, hogy I'm flexible azóta (a katalán diákom sokat emlegetett szavait használva). 

De ennek az ellenkezője is igaz: nagyon is megtanultam a határaimat. Megismertem, hogy meddig mehetek el, hogy mi az, amit még toleranciából meg szabad engednem, vagy mi az, ami már a saját identitásom veszélyezteti. Hogy külföldön mégiscsak magyar vagyok a szívem mélyén, még ha kicsit német is - és kitapasztaltam, hogy ebből a magyarságból mennyit tudok és mennyit szeretnék feladni.

* * *

Ám legyen: Utah megy a Super8mm Fesztiválra rádiózni s blogolni. Jöttök ti is? :)