Juan egy nagyon bájos mediterrán házban lakik. Igazi déli családi ház. Én a megboldogult nagyi lakását kaptam meg (5 szobás nagy lakás csak nekem – elég creepy volt), a másik szárnyon egy ugyanilyen lakás volt. Ott lakott ő az édesapjával. Fent pedig még egy emelet a nénikének, ugyanilyen elrendezéssel. És abszolút nyitott ajtók mindenhol – no privacy. Ami a leginkább megfogott, az az üvegpadlós tetőterasz. Üvegpadlós, hogy az alsóbb szintre is jusson még fény, ami tele volt mediterrán növényekkel, virágokkal, szép arab csempével. Sevillában már sok ilyen házba bekukkantottam az utcafrontról, de belülről még egyhez sem volt szerencsém. (Madridban nem ez a jellemző).
Juannal volt egy fogadásunk, hogy kimegyünk a tengerpartra, és meztelenül úszunk a januári tengerben. A tengerhez amúgy is ki akartam menni, mert ha ott vagyok tőle 40 percre, magyarként hülye lennék, ha nem… Nekem nincs ott mindig. A szombati terveket nem ismertem, vasárnap Juannak a Casa Verdében kellett főznie. Azaz velem így volt lebeszélve.
Szombaton nem mentünk tengerpartra, de a vasárnapi program is változott. „Ruta de pelotas” – mondta Juan. Meg valamit magyarázott, hogy a kedvemért szerveztek egy vidéki Critical Mass-t. Gondoltam többesben megyünk akkor a tengerpartra. Meztelenül kicsit hideg lesz, de a napközbeni 25 fok és sansájn az anno júniusi 16 fokhoz és esőhöz képest már nem is vészes, nem? Egyébként az éjszakai 8-12 fok itt szinte hidegnek számít még januárban is – nincs is a házakba fűtés, mindenki fagyoskodik. A pelota amúgy labdát jelent. De az „en pelotas”, azaz „labdákban” egy elterjedt eufemizmus a meztelenre.
Juan apukáját már előző nap megismertem: és ismét rá kellett jönnöm, hogy nem beszélek spanyolul. Azaz az ottani akcentus igazi kihívásnak bizonyult. Juan barátai figyeltek arra, hogy hogyan szólnak hozzám – gondolom – de az öreg igazi kihívás volt. Amúgy is ijesztő volt. Olyan keresztapa-szag áradt belőle. Szűkszavú, sötét napszemüveg, sehol egy mosoly… Szerintem nem csípett. :-/ Pár megjegyzést mintha tett volna rám. Spongyát rá. 
Juan velem egyidős kishúga is jött velünk tekerni. Santi cserfes kis csaj, nagyon aranyos volt. Rögtön barátnőként vagy családtagként kezelt. Neki köszönhetem, hogy minden kínos pillanatom dokumentálva lett. :D (Neeem, nem ugráltam ugrálóvárban, és nem, nem támadtak meg a kölkök "fuera los adultos borrachos" csatakiáltással...) Még pár barátjának bemutatott – mind spanyolokat meghazudtoló módon kedves volt. Nem olyannak ismerem az ittenieket, mint akik könnyen nyitnak idegenek felé. Főleg ha egy összeszokott társaságról volt szó. Többen meghívtak magukhoz, egy csaj, María, felajánlotta, hogy kedden elvisz Cartagenába (amit már fotókon néztem, hogy nagyon szép lehet.) Titokban reménykedtem, hogy kocsiba ülünk és végigjárjuk a környéket Juannal. (Nesze neked Utácska, reménykedni és tervezgetni nem szabad).
Bemutatták a Murcia en Bici elnökét, aki nagyon hasonlított a Magyar Kerékpárosklub elnökére. Meg is mosolyogtam ezt az egybeesést.
No de még nem mondtam, mi is volt ez végül. A pelotas egy helyi specialitás, egy húsgombóc lében. Mindenki befizetett 6 eurót, és a környékbeli kis falvakban előre leszervezett helyeken várták a kb. 100 fős társaságot. A harmadik helyen aztán le is lehetett ülni, ott paella volt a menü. Meg sok sok saláta előételnek, és sok ananász, khaki és mandarin (ami itt mindenhol terem) desszertnek. De Utácska már megette a neki csomagolt szendvicset, úgyhogy hiába csinálták meg a nagy kondér zöldséges paellát. Egyébként nagy lakomákra számítottam, hiszen Juan a legjobban főző fiú ismerősöm, elég sokszor elkényeztetett engem meg Berlinben a családomat is. Mesterszakács gyorsasággal szeletel tökéletes geometriai formákra.
Nagyon élveztem a vidék egyszerűségét, a kecskéket az úton, a narancsültetvények és brokkoliföldek látványát, és nem utolsó sorban a napfényt meg a bicikliülést a lábam között - otthon éreztem magam. Életemben először volt összecsukható bicaj a fenekem alatt. Eddig sznob dolognak tartottam, hiszen nagyon drága (1000 euró körül van), és a kis kereke miatt biztos rémes vele tekerni. Hát nem rémes!!! Úgy száguldottam vele mint egy 28-as versenybicajjal. És kényelmes is volt. Pedig se nem koskormány, se nem széles cruiser kormány. Lehet, hogy egyszer lesz egy ilyenem. Ez egy sznob angol márka volt, Brompton - Brooks üléssel. Az egyik kék, a másik narancs. De tetszik. (Képeket külön kérésre mellékelek, csak frikiknek). A végére összecsukni is megtanultam. És ha kikapcsolod az egyik kereket a helyéről, megtámasztja magát.
Nem tudom, mennyit tekerhettünk. Talán 50 km lehetett. Mindenesetre 40-70 között. Gyönyörű napsütésben, vendéglőről vendéglőre. Faluról falura. Brokkoliföldek és narancsmezők között. Bájos életképek mellett. Az első egy órás némaság után többen beszélgetésbe elegyedtek velem. Jól esett, de amikor már a harmadik ember is kérdezte, hogy ugye Magyarország fővárosa Bukarest, vagy hogy akkor Sofiából jöttem, egy némettanár pedig azt hitte, Magyarország határos Németországgal…Az ilyenek már abszolút nem zavarnak, ha másik kontinensről jövő emberekkel beszélek. Vagy ha idős, kevéssé iskolázott emberekről van szó. De fiatalok a mai Európában?!
Szóval a sokadik ilyen után már kicsit untam az egészet. Juan is pofákat vágott (igaz ez már előző este elkezdődött), majd kidobta magát sziesztázni a tekepálya mellé. Aztán persze rám fogta, hogy mi elindultunk hazafelé. A barátai még hívtak magukhoz koktélozni, de nekem egy kicsit sok volt már belőlük. Minden jó szándék ellenére.
Aztán mivel egyedül maradtam, inkább elmentem városnézni. Csak tudni kellene, hogy akarok-e még ide visszatérni vagy sem. Persze eltévedtem, persze elkezdtek idióták követni. Persze lemerültem. Megváltás volt, amikor végül megpillantottam a bicikli-logót.
Mi querida Murcia... Azt hiszem, ide még visszatérek! Mert minden jó, ha a vége jó. ;)
Épp a buszon ülök Madrid felé, és elkezdődött egy jó kis spanyol film. Innen folytatom.
