Ami hiányzik. Ami édes. Ami megköt. Amit nehéz megteremteni.

Nem érzem otthon magam. Nem elsősorban a városban, az majdcsak jön magától. Tudtam, hogy nem megy egyik napról a másikra. De a lakásban sem, ahol lakom. Hogy miért? 

Talán mert túl kevés a vörös és a narancs. Vagy mert nem rohangálhatok zokniban. (A bugyiról nem is beszélve). Vagy mert nincs kedvem főzni.

De ma mégis főztem. Meghívtam az első hostomat vacsira. Eredeti terv szerint mind a három hostom/hősöm jött volna, de inkább elnapoltam, hiszen valószínűleg költözöm tovább.

Rövid éjszaka után kis kiruccanás a Rastróra a lakótársammal, majd egész délutános subickolás (szerintem évtizedes koszt vakartam ki a csempék közül), hogy fogadóképes legyek. És kreatív. Nem vagyok hárklis a tisztaságra, de más normák szerint élek. És költzöm. Döntöttem. Csajos lakásba hogy ne kelljen mindig lehajtanom mások után a vécéülőkét.

De ma mégis kicsit otthonosabb volt minden. Már nem lett szürke a zoknim ha kiszaladtam cipő nélkül a mosdóba. Már nem fagytam szét, talán mert fél este ment a sütő. Otthoni ízeket is sikerült elővarázsolnom (hála a Lidlnek és a Mercadonának), és mégiscsak én voltam jobban itthon, nem Nacho. De szeretném már ha valahol véget érne ez az ideiglenes hostel-érzés.