Sokan nyaggattak, hogy szervezzünk egy búcsúbilit. Nem szeretem a búcsúkat, könnyen érzelgős leszek tőlük. De legyen meg a nép akarata! Úgy döntöttem, nem elköszönő bulit tartok, hanem egyszerűen úgy hívom, hogy „az én bulim!”.

Minderre pénteken került sor egy barátom bárjában. Aznap még kiszaladtam az egyetemre adminisztrációt intézni, pénzt váltottam, Marcoval iratokat szkenneltünk és beszállókártáyt nyomtattunk. No meg főztünk, életem első töltött paprikáját. (Köszi a TV-paprikát!) Az Entreactoba vihettünk ételt, italt és zenét (mindegyik sportszelet gazdára talált). A kis csomagokat is szétosztottam – mindenkire hagytam valamit az itteni életemből. A fontos meccs ellenére körülbelül harminc ember jelent meg – olyanok is, akikre nem számítottam. Örültem mindegyiknek egytől egyig. Jött a sok nyakbaborulás, hosszú ölelések. (Meg a sok „ne menj eeeeeel!” „Ugye visszajössz?” „Mikor látunk legközelebb”?) De nem éreztem még a költözés súlyát, mosolyogva fogadtam a jókívánságokat.

Az emberek még hajnali háromkor is csak jöttek, de mi úgy döntöttünk, hazamegyünk. Hiszen az utolsó napra sok mindent terveztünk. (Mondanom sem kell, hogy otthon ismét előjött a vendéglátóm latin énje, és három órát nyúzott, amíg meg nem tanultam egy általa is nehéznek ítélt bacchata lépést.)

Hogy hogyan telt az utolsó 24 órám Madridban? Mondhatni tökéletesen… Hosszú ébredés és kényelmes reggeli után azon tanakodtunk, hová menjünk. Marco megígérte, hogy kimotorozunk a városból – az első célpontunk egy tó volt, de az előrejelzés esőfelhőket mutatott. Így végül egy közelebbi célpontot választottunk, Paula, a második hostom

Las Moralejas-i házát. Itt találkoztam Oscarral is, aki csak azért hagyta ki az óráit, hogy még egyszer összefussunk. Kerti recamiék és óriási medence és Pamfi. Sokáig nem maradtunk, mert Sebestyén Márta koncertre készültünk. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer 150-nel robogok az autópályán egy motoron, de megtörtént. (Anyu, ne aggódj! ;) Persze akárki mögé nem ültem volna fel, ez bizalom kérdése is.

 Elég különleges érzés volt így búcsúzni Madridtól. Sebestyén Mártát hallgatva, bal oldalon egy meseszép (mű-) tóval, jobb oldalon a királyi palotával. Vagy fordítva. Később megérkezett barátnőm is El Escorialból, továbbá egy nem várt ismerős: José. Ha már így alakult, őket is meghívtuk vacsorára. Ami azért volt vicces, mert a nappali-konyhát teljes egészében az én csomag-tengerem foglalta el, s csak két főre vásároltam. De gyorsan rendet dobtunk és egy pofás vacsorát is összehoztunk.

Később elmentünk még táncolni. Alma, a német-exdiákom-salamancai-lektor-barátnőm csak azért jött el a kedvesével Madridba, hogy még egyszer elmenjünk közösen táncolni. Persze erre az alkalomra megint csak összefutott 15 ember, hogy még utoljára megpörgessen. Azt hiszem, még pár hónap a tánc partnerem (Marco) mellett, és egészen mutatós lenne a dolog. Vagy lehet, hogy mr így is az.

Aludni nem sokat aludtam. De azt megtehetném most is, a rpeülőn, amikor írom ezeket a sorokat. Reggel kezdődött az őrület. Már egy kávét sem bírtam meginni, annyira összeszorult a gyomrom az izgalomtól. Találtunk egym érleget, így elkezdődött a csikics-csuki a cosmagokkal. A bőrönd elsőre 15 kiló helyett 20 kilósra sikeredett. Ám a gond az volt, hogy a hátizsákba sem fért már több. Pakoltunk ide-oda. Lapotpot külön, laptopot kézben, laptoptáskát kitömni zoknikkal… Máig sem tudom, hogy sikerült ennyi cuccot végül összecsomagolnom és hogy éltem túl a check-in-t. Marconál hagytam pár kevésbé fontos és nehezebb dolgot – majd ha jön, vagy ha én jövök vissza, megkapom.

Merthogy elvileg jön. Mint sokan mások is. Körülbelül 10 barátom vette már ki augusztus végére a szabadságát, hogy együtt szülinapozzunk. És azt hiszem, mondhatom barátoknak. Amennyire szkeptikus voltam, most annyira jól érzem magam. A sok szeretet – most már mindig tudom, hogy ha visszajövök, mindig lesz egy(sok) házam, ahol meghúzhatom magam!

És nem kellett egyedül kicaplatnom: Marco elhozott kocsival, és nemcsak a sorban állást várta ki a súlyon felüli cuccaimmal, de azt is megvárta, amíg a biztonsági kapuk után eltűnök. Nagyon örülök neki, hogy az utolsó 24 órámat vele töltöttem.

Persze a legjobb az lett volna, ha a kapun túlig kísér. Ugyanis a gépem nem volt kiírva egyik kijelzőn sem, és mire találtam egy információt, már majdnem lekéstem. Párizsi gépre nem akartam felszállni – de mint kiderült, elfelejtették megváltoztatni a kiírást. Jelenleg itt a felhők felettcsak reménykedni tudok, hogy jó helyre visznek J J J

Érdekes, amikor Madridba jöttem, szomorúan hagytam ott mindent. Nem egyszer sírtam a úton, de közben éreztem, hogy minden rendben lesz. Belül nyugodt voltam. Most a mai nap folyamán egy könnycseppet sem ejtettem. Viszont annál idegesebb voltam és vagyok. Minden miatt. A múlt, a jelen s a jövő.

Már pénteken meg kellett volna érkeznem a norvég fővárosba, de úgy érzem, így volt teljes a madridi létem. Úgy érzem, visszatérek. Mindenesetre tudom, hogy visszatérhetek, ha később úgy döntök. Ettől könnyebb lesz. Közben pedig csak azon kattogok, hogy vajon milyen hamar veszítem el azt a kis spanyol tudásom, amit nagy nehezen összeszedtem. Remélem, skype és a sok hazaküldött könyv segítségével nem annyira. Már most fura, hiszen általában spanyolul gondolkodom. Át kell állnom az angolra…van még talán két órám? :D Remélem nem merül feledésbe sem a nyelv, sem a sok szép pillanat. A többiről meg hallgatunk mélyen. Ami nem öl meg…

 

UI: nem tudom, hol járunk, de látom, hogy egy csajszi az oszlói nyári egyetem füzetét lapozgatja. Lehet, hogy nem kell egyedül eltévednem??? Szimpatikusnak tűnik…

Jajj, egy másik pozitív pont, ami segített elviselni az elválást: írtam az oszlói couchsurfing fórumba szombat koradélután. Voltaképpen csak annyit, hogy másnap odaköltözöm a nyárra. Estére, pár óra leforgása alatt, már 27 levelet kaptam, tele mindenféle javaslattal, tanáccsal és meghívással.

 

Második utóirat: most már azt is tudom, hogy Veronicának hívják. Nicaraguából jött és az emberi jogok kurzuson vesz részt. Ő is a Blinderm koleszban fog lakni (juhéjjjj, együtt veszünk el mégis!) és ő sem megy a bergeni kirándulásra, mert drága. Nem hittem volna, hogy találkozom valakivel, pont ezen a járaton, hiszen kétnapos késésben vagyok. Azaz vagyunk. Fáj a szívem Madrid miatt azért, de ez jól kezdődik! Oder?