Ez az elnevezés illik a városhoz. Bár nem annyira hippi, mint ahogy elképzeltem. Madrid alternatívabb. És ami ott nagy, az itt hatalmas. No meg itt bal kéz felöl kell bedugni a jegyet, ami elég idegesítő.
Ami eddig történt:
25 fok és verőfényes napsütés. Mezítláb a tengerparton a homokban. Naplementéses.
...avagy "gran reencuentros" sokadik rész.
Szerencsésen túléltem a karácsonyt és a szilvesztert a családdal. És ezt a nyavalyát is talán átvészeltem. És most szeretnék beszámolni az eddigi "legszexibb" berlini hétvégémről ami nem, nem a híres pornófesztiválhoz kapcsolódik.
- Melyik vonathoz szeretnél kiérni? - kérdezte Alf bácsikám, miután felajánlotta, hogy elvisz az állomásig kocsival.
- Hát amelyik jön - vontam meg a vállam.
Nem értette... pedig egyszerű. A vonatok jópár hete elég öntörvényűen járnak. Hát nem jobb az én kis lelkemnek, ha valamikor eléindulok, valamikor kiérek, és majd valamikor jön a vonat?! A b verzió az lenne, hogy rohanok a 07-es vonathoz, leizzadok, ver a szívem mire fújtatva felérek. Reménykedve nézem a táblát, hogy vajon elment-e már. Közben a másik vágányon lassan tovadöcög az S-bahn... és persze ezután bemondják, hogy a szóban forgó vágyott szerelvény, amiért annyit küzdöttünk, 10-15-20-25-30-stb percet késik.
De újabb fejlemény is van: hazafelé már minden állomáson ki volt írva a prögős táblácskán, hogy a vonatok rendszertelen időközönként járnak! Köszi, eddig nem tűnt fel :)
Az utolsó hónapomat töltöm az EXB-nél. Sőt, az utolsó lapzártám. Nyomdahetem. Sokszor számoltam az elmúlt 11 hétben 3289658-ig, de ezek a szülés előtti pillanatok mindig nehezek. Van pár dolog, ami hiányozni fog, de azt hiszem, többet nem bírnék ki. Az ingyen ugráltatás és megaláztatás, a "bitching around" francia módra súrolja a határaimat. Még 72 óra és vége, legalábbis napi szinten. De most nehéz. 3289656, 3289657.
Naponta az S-bahn újabb (?) sorscsapásaival nyit a BZ (Berliner Zeitung) - egy kivétellel, amikor is a magyar médiahelyzet köszönt vissza rám :(
Viszont szívet melengető nézni, hogyan segítik egymást az emberek a nehéz időkben... Erre szükség is van, ugyanis újabban a vonatok fűtetlenül járnak. Órákat fagyoskodunk a hidegben, mire végre megérkezik, hogy aztán hideg orral kászálódjunk le. Káosz és anarchia. De az anarchiában előjön a segítőkészség: nem egyszer vetették úriemberek és vagabondok az ajtóba magukat, hogy én is elérjem a (természetesen késve) induló szerelvényt és boldogan liheghessem ki magam.
BERLIN NEM BÍR A HÓVAL. Ez egyértelmű. Azért jó tudni, hogy nem csak nálunk hal meg a közlekedés 10 centi hótól. (Ok, ez itt már több mint egy láb!)Ma egy órát vártunk egy nevenincs állomáson, amíg a befagyott ajtókról letörték a jeget. És mindezt miért?! Mire a következőre értünk, ugyanúgy beragadtak a nyílászárók.
Egyébként Berlinben új rendeletet vezettek be (a tavaly állapotokat elkerülendő, amikor a város hó alá került és az utcákon csak egy 30 centiméteres sáv volt járható): most reggel 7-ig mindenkinek el kell takarítania a hza elől a havat ( legkésőbb reggel 7, hétvégén is!!) és azt legalább 1m, a főbb utcákon 1.20 szélesen.
Itt a Miki zsákjának is neve van... és Advent idején minden este jelentkezik 5-10 percben. Még ilyet!
Ma visszamentünk a hárombetűs áruházba visszacserélni egy 23 hónapos éneklő-táncoló (picit már megviselt) mikulássapkát. Zenélni még zenélt, de a bojtjta már rázta a nemesebbik felét. Eredeti ára 22 euró volt, amit teljes egészében visszatérítettek.
Múlt héten pedig
Pár éve ünnepelem újra a szülinapom "nyilvánosan". Egészen pontosan arra az esetre datálódik vissza a dolog, amikor a SZINen nem engedtek be egy 18 évenfelülieknek való sátorba. S ez még párszor megismétlődött.
A hárombetűs barkácsáruházban viszont túllőttem a célon: nyolc éves unokatesóm kapott egy adventi kalendáriumot. Majd az előadó észrevette, hogy én is odatartozom. Summa summárum lett egy nyitogatós-csokis naptáram!!! :)
Gyereknek lenni jó!
TÚLÉLTEM! A négynapos családi hétvégét, elvágva a világtól. :)
Fele is bőven elég lett volna, de azért rendben volt.
Túráztam derékigérő hóban
a meredek tengerparton, láttam fagyos tengert, számos gyönyörű ajtót, a világ legnagyobb teáskanna gyűjteményét (és életem eddigi legnagyobb giccs boltját), Veggieburgert a McDonaldsban, Captain Ahabot a Moby Dickben. Jött a Mikulás, hozott nekem Angyalkát.
Elmentem a tengerpartra, pár nap múlva jövök. Addig ne is keressetek; se térerő, se internet, se áram. Puszi
Ma reggel arra ébredtem, hogy nem látok ki az ablakon. Tudom, húzzam fel a redőnyt. Felhúztam, és vakító fehérség zavart vissza za ágyikóba. Álmosan lemásztam a kávémért, a zsemle mellett egy cetli várt: Uta, az S-bahn nem jár Bernau és Buch között. Hurrá. Rögtön SMS-t írtam a reggeli kollégának, hogy kések. Újra kipillantottam - Nem, ilyen időben nem indulok el biciklivel! Nem azért, mert puhány vagyok, hanem mert erről a bringáról nem ér le a lábam. Kicsit sem.
Háromszor.
Lassan már egy percet sem lehet kényelmesen sétálni, olyan hideg sűvítő idő van. Mégis inkább sétálok, minthogy akár öt percet is várjak a metróra. Ami újabban vagy jön vagy nem. Ácsorogni rosszabb.
A legrosszabbal viszont akkor szembesültem, amikor ma este megérkeztem az S2 Bernau b. Berlin nevezetű végállomására. Már a biciklimet alig találtam meg, annyira esett a hó. Nem a szép nagypelyhes, hanem a pici éles, aminek minden szeme vágást ejt az arcodon. 30 cm/ sec. Körülbelül ezzel a sebességgel nyargaltam hazafelé az erős szembeszélben. (Megjegyzés: nem vagyok kezdő bicajos.) A csúszós úton szinte csukott szemmel közlekedve csak remélni mertem, hogy az autók jobban látnak.
Hazaértem!
Holnap maradhatok? Hószünet helyet kéretik ítéletszünetet tartani!
"Der zug nach Strahlsund um 21:44 wird 290 minuten spaeter eintreffen. Wir bitten um ihr verstaendnis!"
Ez szerencsére nem az én vonatom volt. Csendes kacaj hagyta el néhányak ajkát, amikor kiderült, hogy a mi szokásos húszperces késésünk (ami persze csak akkor következik be, ha az ember időben ott van) kismiska másokéhoz képest. Megfigyeltem, hogy fél órás késésig még elnézést kérnek (wir bitten um entschuldigung, már kívülről fújom), fél órás késésen túl pedig már csak megértést.
Az előző történeten felbuzdulva utána néztem egy korábbi "hallucinációmnak".
Bő egy hete reggeli mámorban utaztam az U8-on, amikor egy régi ismerősömet, Cseh Jamunát véltem látni. Tudtam, hogy valahová Németországba ment férjhez, de mégsem mertem az ajtónak támaszkodó álmodozó lányt megszólítani. Tudjátok hogy van, az ember hajamos egy idegen város minden szegletében ismerősöket látni. Summa summárum: legközelebb merek! :)
Vagy annyira nem is idegen? A FÉL VILÁG BERLINBEN VAN!!! Igen, a magyar szociális háló jóvoltából megtudtam, hogy Jami is. Sőt, van másik! Már várom az újabbakat....
Persze hogy a városnak ez az áradat jót tesz-e, vagy a kezdeti előnyök most ellentámadásba lendülnek-e...az komoly kérdés a kevés helybélinek és az újoncoknak is. Berlin nem ugyanaz mint volt.
Lucía, a spanyol kolléganőm, fotográfusom a lapnál - az egyetlen akire barátomként tekintek, napokon belül visszaköltözik Madridba. Több mint egy évig próbálkozott megszeretni Berlint, de csak visszahúz a szíve. Valahogy megértem.
Lucía néha DJ Zapataként szeli az éjszakát. Elmentem az utolsó bulijára Xbergbe, ahová leginkább csak a török piac miatt járok - oda is nagyon ritkán. Nagyon örült nekem, de megértő volt, hogy sem a zenei irányzata ( elég igényes funky), sem a füstös pince nem az én stílusom. Így viszonylag korán, fél kettő körül elindultam haza. Cikáztam a kevéssé józan tömegek között, keresve az utat a metró felé.
Ekkor hirtelen egy ismerős arcot pillantottam meg.
Mióta Berlinbe érkeztem, minden nap írhatnékom támad a tömegközlekedési eszközökön szerzett tapasztalataimról. Van bőven... ma például egy 14 év körüli részeg lány lehányta a cipőmet. A történet egészéhez még az is hozzátartozik, hogy mindez délelőtt 10 óra 7 perckor történt. A Voltastraße és a Bernauer Straße között félúton. Berlin, 2010.11.25.
Nem, ez nem a tegnapi 14 órányi zárt irodaajtó előtt és szerkesztőségben eltöltött rabszolgamunkámra vonatkozik... Tényleg tegnap volt "halottak napja", amit itt első Advent előtti vasárnap tartanak.
Carmen nénikém hónapok óta mondogatja, hogy figyeljem csak, 21-e után tényleg berobban a karácsonyi hepaj. Kezdem megszokni, hogy itt nem divat a nagyotmondás, hinni kell a bölcseknek. És valóban, mire ébredtem ma reggel? "All I want for Christmas is you-u-u-u-u-u-je-je!"
Alig vártam....
A Fernsehturm, Berlin híressége, az Alexanderplatz ékessége mondhatni ködbe veszett. Ma direkt hoztam fényképezőgépet, hogy megörökítsem a sejtelmesen ködbe burkolózó tornyot este. De a reggeli hangulat sem hagyott hidegen. De ó jajj, az álcázás olyan jól sikerült őkelmének, hogy teljesen láthatalanná vált!
(ui: ígérem, ennek semmi köze nincs az elmúlt napok terror-pánikjához).
Nem írok, mert nem történik semmi izgalmas. Beköszöntött a november, minden rúfságával. (Nap mint nap vizes fenékkel érkezem.) Közben dolgozgatunk, hol többet, hol kevesebbet. Színház, riportok, kutatás. Én mint a kisangyal, hogy elmehessek decemberben pár nap szabira. De a szerkesztőség amúgy is rémisztően nyugodt, pedig most volt lapzárta, ráadásul nyomdahetünk van. Biztos Jézus keze van a dologban, hogy az ehavi fő témánkat említsem. Apu itt volt, apu ma elmegy.
