2016. 02. 05. 23:45 - uttam

8-10 évvel ezelött még csodálkozva hallgattam/olvastam Zsuzsi barátném élményeit a Tátrában, Mátrában vagy a francia Alpokban... A képeket látva azt gondoltam szép, szép, de alföldi gyerök lévén soha nem vonzottak a magaslatok. Én gyerekkoromban csak lovasszánon szánkoztam (a lovat néha Apunak hívták), vagy nagyobb hóban a múzeum lépcsöiröl lefelé. A szívem nem a hegyi táj, hanem a rónaság láttán dobbant meg. 

Talán közrejátszott sok élmény az osztálykirándulásokról, ahol csak loholtunk hegynek fel - mindenki elsö akart lenni, de senki nem élvezte igazán... 

A napokban döbbentem rá, hogy ez röpke egy év alatt mennyit változott. November óta nem voltunk a hegyek közelében, és csak ismét havas csúcsokat láttán jöttem rá: kifejezetten hiányzott! 

Elöször Anyuval voltunk egy éve hófödte a Rauschbergen. xanyu_munchenben.jpg

Utána Almával jógáztunk a Wank tetején. gapa_wank_und_murnau_a.jpg

Majd felfedeztük a Partnachklammot és megmásztuk hozzá az Eckberget. Jól esett a 2 fokos víz a 36 fokos melegben! :)  gapa_partnachklamm_und_uffing_a.jpg

Majd ismét Anyu látogatása alkalmával ámultunk a a Königssee felett a Jenneren. Micsoda kilátás!!konigssee_jenner.jpg

Novembernen a Németország legmagasabb pontja, a Zugspitze lábánál kerültük körbe az Eibsseet. És milyen napos volt!! Teljesen feltöltödtünk. 
eibsee1.jpg


És télen is meg kellett nézni a Partnachklammot. Ezért a látványért megérte: 
gapa_partnachklamm_winter_16.jpg

Hozzá kell tennem, hogy csalok: teljesen öneröböl csak az 1250m magasan levö Eckbauerhez másztunk fel. De ezt az év legmelegebb napján!! 

Szinte biztos, hogy nem maradunk örökre Münchenben. De azt már tudom, akárhol lyukadunk is ki, ezek a hegyek hiányozni fognak! 

2016. 01. 17. 21:20 - uttam

Azaz regi... Az ujdonsag az, hogy nincsenek ekezeteim, mert meg mindig Nemetorszagban elek. (Erre majd igyekszem egy elegans es kenyelmes megoldast talalni). 

Nem irtam bejegyzest kb. 30 honapja, mivel nem minden ugy alakult, ahogy szerettem volna. Meg kellett talalnom a helyem, raadasul megallnom a helyem, ez mindennel fontosabb volt. 

Csak imszavakban: a 30 hónap alatt jol meghazasodtam, kicsi, oszinte eskuvo volt. Majd betoltottem a 30. eletevemet - mindenkinek ajanlom, nem olyan szornyu. :) De azert par napig elegge megviselt. Voltam "minijobos", voltam konyvelo (en, konyvelo!!), kirugtak, voltam 10 honapig munkanelkuli is... majd ismet ideiglenes szerzodeses. Utaztam eleg sokat, korulbelul 12+ orszagot bejartam harom kontinensen. Vegul megszerettem a jelenlegi cegem, ugyhogy most alairtam egy szerzodest hatarozatlan idore. Errol majd bovebben is beszamolok, volt meg itt par kacskaringos tortenet. 


Sok tervem van erre az evre, ezert most egy kicsit atcsoportositom az energiakat. Toroltem az arckonyv profilomat, beiratkoztam egy konditerembe. Nem orultem meg, csak a ceg fizeti, kar lenne nem kihasznalni. (De pl. uj biciklit is fizetnek. Csak felek, hogy ellopnak... De a jelenlegivel meg mar nem tudok a hegyre felcaplatni.) Es anyu hatasara elkezdtem varrni. Azt hiszem, ez egy uj hobbi kezdete. Kicsit kevesebbet sutok, de tobb vegan dologgal kiserletezem. 

Ami regi, hogy meg mindig meglepnek dolgok. Munchen meg mindig nem a kedvenc varosom. De azert alakul... Meg mindig hianyoznak a csaladok es a barataim. Es telen havazik!!

 p1120555.JPG

2013. 09. 24. 11:51 - uttam

Dirnd-lázban ég a város.


Már az Oktoberfest kezdete előtt megteltek a boltok a helyi paraszti viselettel, a csöcsruhával és bőrnadrággal. Van klasszikus, modern, olcsó (C&A és egyéb &-os üzletláncokban), indiai és afrikai is. Újabban a lányok is előszeretettel viselnek bőrnadrágot, hotpants formájában. Az árak 40€-nál kezdődnek, de leginkább 100- felfelé találni. Talán ez lehet az oka, hogy aki költ rá, utána minden farsangon és jelmezbálban ezt viseli! De októberben még munkahelyen sem ciki!

Az eredeti verzió egy szűk mellrészű ruhából, egy fehér blúzból és egy köténykéből áll. Hpozzá mindig szivecskés nyaklánc és Heidi-frizura dukál. Lehetőleg annyira szűk ruhát kell választani, amiből szinte teljesen kibuggyannak a mellek. És hölgyeim, azt hiszem, meg is van a válasz arra, miért szeretik a hímek annyira az Oktoberfestet. A sör csak alibi!

A pasidivat már kicsit árnyaltabb. Lederhosen forevör! Van hosszabb, rövidebb, vagy egészeny piciny. Na de nem mindegy, hogy a hózentrógli közt Ferencjóska pislákol-e. (Nemvicc!) A kalap annál szebb, minél több toll és kitűző van rajta. Na de a legextrémebb bajszos bácsi mégiscsak a 6-os metrón volt, akinek még az ágyékát is csörgő-pörgő kitűzők és érmék fedték. Ha ing, akkor fehér vagy KOCKÁS!!! Ami biztos, hogy a Lederhosen nem ér bokáig. (Miért is érne, ha a parasztnak még gumicsizmát is kellett húznia...) A csípősebb hidegek ellen két féle képpen szoktak védekezni. a) hosszú fehér zoknival. Ami pár sör után bokáig csúszik, no de mit számít. b) kötött, kb. 10-15 centi széles lábszárvédővel, aminek a megmosolyogtatáson kívül más célját még nem fedeztem fel. Az egész minden más csak nem szép, jópofa, bájos.


Az biztos, hogy nem ez lesz a kedvenc évszakom Münchenben. Igaz magát Wiesnt (a fesztiválterületet, Theresienwiesent) messziről próbálom elkerülni, de a sör-, hányás- és ürülékszag így is üldöz az egész városon át. 1 000 000 kimért maßról (literes korsóról) cikkeztek már az első nap után a helyi lapok. Attól tartok, nem ez volt az utolsó beszámolóm ezzel kapcsolatban. Prost, egészségetekre!

2013. 09. 17. 13:08 - uttam

Érdekes város ez....

Reggel/délután utazom a metrón, és tele van emberrel. Érdekesnél érdekesebb arcokkal. Németek, immigránsok, hippik és skótszoknyás fiúkák. (Ez utóbbi kategóriát még nem sikerült megfejtenem.) Ugyanakkor este akármerre megyek, üresek az utcák. (-kor bezár és elcsendesedik minden. Ugyanez a hangulat a hétvégén is, alszik a város. (Mi lesz itt még télen?!) De mint kiderült, egy-egy nagyobb esemény mindenkit kicsalogat. Ilyen az évente kétszer megrendezett Streetlife Festival.

Emberözön, sörsátrak, wurst és reklámstandok. Ebből állt a fesztivál. Az összes nagyobb helyi érdekeltségű cég ott volt a lufijaival és szórólapjaival. Zene semmi, koncert nulla, performansz zéró. Azért pár dolgot mégiscsak találtam:

- egy indiai bazárt klassz selyemnadrágokkal (jön a tél, úgyhogy visszafogtam magam)

- egy kolumbiai salsa koncertet, ahol egy kubai fickó ropta az első sorban baseball sapkában,napszemüvegben, öt kiló arannyal és persze I <3 Hello Kitty-s pólóban!!!
 Ugyanitt brazil kurvák kaphatók.

- egy chilei egyesületet, ahol cueca néptáncot mutattak be. bájos!

- egy zenebohócot, aki a loopboxával olyan csodát művelt, hogy teljesen megbabonázott. nem tudom, perceket töltöttem-e el ott vagy órákat. Íme Ricardo Moretti, azaz a TribalNeed:

Ésss a nap felfedezése: DER VERRÜCKTE EISMACHER. Mottó: Alice Csodaországban avagy bármiből lehet fagyit csinálni És még finom is! :)

2013. 09. 14. 13:56 - uttam

Ma új koncepcióval gazdagodtam: a hinterhof flohmarktéval. Nagyon tetszik, ellesendő! ;)

A hofflohmarkt (azaz az udvari bolhapiac) lényege abban rejlik, hogy egy-egy negyed egy adott napon kipakol az udvarra. Azaz amit amúgy is a padláson, pincében, kamrában tárolnak, és már nem kell, nem viszik ki a bolhapiacra vagy nem vesződnek E-bayes értékesítéssel. Egyszerűen csak a hátsó udvarig kell kivinniük. Találtam interneten egy ilyet, és pont kapóra jött, hogy abban a negyedben van, ahol Ábel dolgozik - így a közelben le tudtuk rakni a dolgokat, amíg megoldjuk a szállítást.

Először aggódtam, hogyan fogjuk megtalálni az résztvevő házakat; de a vidám térképen kívül színes léggömbök is segítségünkre voltak. Szóval indult a lufivadászat!!! Némelyiket messziről ki lehetett szúrni, de volt olyan is, hogy csak bekukucskálva lettünk figyelmesek a következő kirakódóvásárra. Ami a legjobb: ha bemész egy kapun, osha nem tudhatod, hol lyukadsz ki a végén. Egy-egy tömb udvarai gyakran egymásba folytak, egymásból alakultak. Ágakat félrehajtva újabb keskeny ösvény jön, amiből egy elágazás két ékszerpultba torkollik... Kincsvadászoknak remek szórakozás!

Sejtettem, hogy több lesz ez, mint egy sima bolhapiac. Nem csak a fenti zegzugos jellege miatt, hanem mert itt érezni, hogy közösséeg pakolnak ki. A gyerekek a szomszéd néni porcelánjával játszanak, a felnőttek kávét és proseccot isznak, az anyukák lelkesen árulják a saját műhelyben készült ujjbábokat, amíg az apukák jó reklámot csinálnak a házi pizzának, muffinak vagy épp gofrinak. (Úúúú, az a mindent átható mennyei gofriillat kardamomos chai latteval keverve...)

Én inkább közös programnak szántam ezt a kirándulást, mintsem komoly bevásárlásnak. A végén mégis számos aprósággal távoztunk. ~35 ojróért az alábbi dolgokkal gyarapodtunk:

- egy új sötétkék tornacipő Ábelnek (€3)

- egy alig használt matruskababás Hawaiana Utácskának (50 cent)

- egy barna pöppet vízállónak tűnő blézer szintén nekem...még rajta volt a címke, vadiúj!! (€5, 12-ről lealkudva)

- egy nagy fakeretes tükör (10-ről 7-re lealkudva... az a nő nagyon ellenállt...)

- egy tiszta új relaxfotel lábtartóstól (25-ről 18-ra alkudtuk, végül csak 17 volt nálunk, úgyhogy annyiért vittük... Ikeában csak a huzat kerül újonnan 60 euróba... A székek hozzá 88+50...)

Ezek után még kihasználtuk a helyiek kulináris lelkesedését, és reggeliztünk ott egyet. Mire eleredt az eső, Abelnek pont indulnia kellett dolgozni. "Bien hecho", ahogy mondani szoktuk. :)

***dugiképek hamarosan***

2013. 09. 12. 11:46 - uttam

Kicsit tartottam tőle, hogy hová is költözöm... Igaz, én találtam a lakáshirdetést, de kép nélkül jelent meg. Amit Abel küldött, abból annyi jött le, hogy összesen csak két ablak jut az egész lakásra és sötét, pici az erkély, ronda szürke a fal azok a kolásüvegek a konyhában meg egyenesen szörnyűek!!!

Ehhez képest a két ablak óriási és baromira világos, kivéve a zegzugos részeken. Mert ilyen is van. A szomszédok legnagyobb örömére még nincs függöny, így intime közelségbe kerülünk velük nap mint nap. A színes kólásüvegek Afri-cola mintázatúak, és egy lemosható tapéta... egész hasznos! A szürkészöld fal meg kellemes matt zöld, olyan, amit kár lenne átfesteni. Az erkély pedig legalább készer akkora, mint amekkorának képzeltem. Ó mennyi dolgunk lesz itt jövő tavasszal!!!

Mk.jpg

Egyelőre kempingezünk. Nincs ágy, hiszen én majd hozom az enyémet. Így hát a földön vagy egy felfújható matracon alszunk, felváltva. Asztalul pedig egy pokróc szolgál. Nincs szekrény, de most már legalább beszereztünk egy ruhaállványt meg egy komódot. Szép lassan alakul ez! Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én szeretek nevet adni azoknak a dolgoknak, amikkel nap mint nap kapcsolatban vagyok és sokat segítenek...

Mire kiköltöztem, már várt MELANGE, a hand-made biciklim. Pár napra rá beköltözött hozánk EGON, a szöcske. Rövid, de annál intenzívebb találkozás volt. Szülinapomra új cseléd jött a házhoz: ANNA BLUME kisasszony, a mosógép. És ugyanekkor csatlakozott kis családunkhoz ORKA, az orchidea. Mintha nem érezné jól magát nálunk, de remélem, hogy előbb-utóbb ő is beilleszkedik. A legújabb jövevény pedig HARRY, a borostyán. Tavaszra nevelve.

A porszívót még nem tudtam elkeresztelni. Valami ötlet? Nagyon dögös macáról van szó, piros és formás ;)

Hát ők a kis családunk. Így élünk mi.

2013. 09. 12. 11:29 - uttam

Ideje elkezdeni ismét blogolni, hiszen megint külföldön élek. A különbség az eddigiekhez képest? Hogy nem tudom, mihez kezdek és mikor térek haza...

Felmondtam, kiköltöztem a lakásomból (köszi Réz, hogy vigyázol egy ideig a cuccaimra) és egy szál gigászi bőrönddel meg egy hátizsákkal kirobogtam az országból. Vonattal, ami itthon "csak" 160-nal ment, Ausztriától viszont 220-szal tépett. Nem szeretnék belegondolni, hogy ilyen vonatokkal mennyi időt spóroltam volna meg a szegedi ingázásból. Upsz, már meg is tettem. :-/

És hogy mi kell az országváltáshoz?

- Az, hogy szólítson a Szív Hangja. Nálam ez egy ideje már adott volt.

- Az, hogy az ember hócipője tele legyen a munkahelyével és a sorozatos megaláztatásokkal.

- Az, hogy érezze a hátország szeretetét. És itt nem a családra gondolok, hanem a kedves kormányunkra, akiket minden nap imába foglalok, hogy ilyen fényes jövőt rajzolnak ki.


Persze az ember ilyenkor reménykedik, hogy nem csak érzelmileg, de anyagilag is jó döntést hoz... Meg a lepényhal.

2012. 03. 04. 10:23 - uttam

Voltam megint Madridban kizomba buliban. Lenn délen már szinte minden fiestán nyomnak a salsa, bachata, merengue, reggaetón mellé egy kis kizombát is. De ez a party kifejezetten erről szólt.

Mély levegő,

 

 

Azt hiszem, már írtam, hogy nem szeretem a kizomba zenéjét. Szerencsére a bulikban olyan hangosra állítják a basszust, hogy a vokális részek elhalnak mellette. Nem marad más, csak "Te és én", meg az ősi lüktetés...

 

 

A semba lüktetése, amit viszont szeretek. Vidám, tradicionális afrikai dallam.

2012. 03. 04. 10:06 - uttam

Hiába vált pár hónapja a szellemi kulturális világörökség részévé, valahogy nem szeretem a portugál fadót. A flamenco is egy alapvetően melankolikus zene, mégis kiráz tőle a hideg, ha élőben hallom - a fado meg csak lehúz a mélybe. Persze az is lehet, hogy elfogult vagyok, vagy csak rosszkor, rossz helyen ismerkedtem meg vele. 

Viszont ma rábukkantam egy Mariza-klippre, amit Sintrában forgattak.


Ugye milyen mesebeli? =)

 

2012. 02. 23. 18:09 - uttam

Lehet, hogy van már ilyen című poszt, de nem baj. Ez még mindig aktuális. És észre vettem, hogy madridi élményeket soha nem tudok hűen összefogni, mert túl érzelmes leszek tőle. Úgyhogy a következő sorokat is ennek tükrében olvassátok...

A repülőn izzadok, már nem spanyol hőmérséklethez vagyok öltözve. Emiatt a járat-mizéria miatt ez már a harmadik fajta légitársaság, amivel két héten belül utazom.

Egyre kevesebb barátom van Madridban: volt, aki Spanyolországon belül keresett más helyet, de sokan külföldre, Angliába, Németországba mennek. Mégis mindig visszavágyom. Tudom, hogy nem lesz soha ugyanolyan. De mégis ott-hon.

A barátok, a levegő, a hangulatok, az ízek, az illatok, mind-mind a szívemben. És néha kell nekem, hogy megmerítkezzek ebben. Persze elsősorban barátok miatt megyek. Vagy táncolni. Tessék választani, ha már én nem tudok.

Amint azt írtam, nem indult túl jól az út. Első este rögtön kimaradt a tánc. Hazaértem estéjén egy barátom játszott salsát, élő zenés táncórához a legalternatívabb negyedben. Mivel felírt a vip listára, nem tehettem meg, hogy nem megyek. Közben beugrottam egy barátnőmért egy bárba, hogy ne egyedül induljak neki. És közben nem tévedtem el!!! – mint annak idején oly sokszor azon a környéken. És persze hogy összefutottam csomó ismerőssel. Kicsi ez a város!

Eleinte fura volt az egész: koncert és közben instrukciók. De hamar szabad tánccá fajult a dolog. A kedvencem egy óriás vörös afro hajú srác volt, akinek a pólójára az volt nyomtatva: La peliroja no es mi novia! (a vöröshajú nem a barátnőm). Tényleg sokat táncolt egy vöröshajúval. Kolumbiaiakat meghazudtoló lábmozgással. A tanár is táncolt velem, el sem akart engedni. A tanárnő pedig odajött hozzám, hogy ugye én is venezuelai vagyok. A venezuelai lányok híresen szépek, úgyhogy bóknak vettem.

Egy barátom még jött volna, csak beugrott valahová ott a környéken enni. Nem tudtam elérni, ezért elindultam haza, hiszen közeledett az utolsó metró. Már majdnem otthon voltam az én kis dominikai negyedemben, ahol minden bárból klasszikus bachata szól… amikor csörög a telefon. Hogy menjek vissza, és majd ő hazavisz kocsival.

Hát visszamentem, És milyen jól tettem! Megittunk fejenként vagy egy liter teát, közben irtó jót beszélgettünk. Ő egy olyan barátom, akivel elsőként vettem fel a kapcsolatot Madridban. De nagyon ritkán látom a barátai nélkül. Ami kár, mert őt csípem, a barátait kevésbé. Fel voltam készülve a csapatra, de csodák csodájára egyedül jött.

Persze Madrid nem az igazi, ha nincs a szokásos csütörtöki salsánk, amire mindig mentem. Lányoknak ingyen belépő + egy cocktail. Direkt úgy terveztem, hogy két csütörtök is beleférjen. ÉS most jutott eszembe, hogy majdnem még egy harmadik is belefért. Amit én szerveztem, arra nem sikerült elmennem. Ezt egy most  Angliában élő kedves barátom hívta össze, akinek nagyon örültem, mert már pityeregtem előtte, hogy boldogság ide vagy oda, Madrid nem az igazi nélküle.

De bizony ezt a partit ő sem tudtam megmenteni. Semmi nem volt a régi hangulatból. Felbomlott a család... Mint megtudtam, a tulajok összerúgták a port és az egyik nyitott egy új helyet. Az RRPP-k (=a hangulatfelelős emberek) fele elment a másik helyre, a szokásos társaság is többfelé oszlott. Elég szomorú és unalmas este volt.

Másnap viszont annál jobban alakult. Estebannal mentem, meg a berlini újságíró konferencián megismert szlovén barátnőmmel. Ingyen belépő, ingyen ital, megint. Az Azúcarba mentünk, ami mellett fél évig laktam. A viejoba, azaz a régibe. Bár az újat én jobban szeretem, más a felhozatal. :P Kérdeztem Estebant, hogy ő fejlődött vagy én – merthogy határozottan jobban tudtunk táncolni, azóta, hogy utoljára… utoljára akkor táncoltunk, amikor Magyarországon meglátogatott.

 

Akik nélkül Madrid nem lenne ugyanolyan... (Az első kockában Eva, a szlovén barátnőm, aki eljött Madridba meglátogatni! :-))

Harmadik nap egy Albert nevű barátom, aki szintén meglátogatott már otthon, elhívott a Retiro parkba piknikezni. Ugyebár én ott laktam a park tőszomszédságában, gyakran mentem ki egy pokróccal. Verőfényes napsütésre ébredtünk, én pedig elkészítettem egy vegán quiche-t. Azt hittem, egy nagyobb eseményre hívott meg. De mint kiderült, csak mi voltunk olyan hülyék, hogy a januári 10 fokban fagyasszuk magunkat. :D :D :D Még a rendőrség is odajött megnézni, hogy mit fogyaszt(ott)unk. De ez tőlünk kitelik, így volt szép.

Este Ramdallba mentem és sokat táncoltam. Erről nem mesélnék bővebben.

Másnap, vasárnap, szokásos Rastro-Lavapiés-indiai étterem-tour. A szlovén lányokkal. Verőfényes napsütés, mint valami csoda folytán ilyenkor mindig. Késtem, de milyen jó hogy késtem. Mindennek oka van…. Ugyanis összefutottam 3 barátommal, akikkel nem volt időm találkozót szervezni! Mindezt egy olyan bolhapiacon, ahol óránként tízezer ember fordul meg. Szándékosan sem lehetett volna jobban.

A kedvenc éttermem teli volt, így másik helyre mentünk. Amit a napsütötte terasz miatt szeretek, de a lányok bent akartak ülni. Később José, az első salsa tanárom (tényleg tanár, de csak táncoltunk) és kedvenc bábszínészem csatlakozott hozzánk. A lányok kedvéért mentünk, de olyan helyre vitt, amit még én sem láttam. A meseszép Palacio de Comunicaciones az én időmben (és előtte-utána) mindig átépítés alatt volt. Pár hónapja megnyitották: kortárs kiállítások találhatóak itt meg pár viccesség. A legjobb benne, hogy ingyenes, és a tetőre is fel lehet menni!!! A miradorból pont rálátni a kedvenc városképemre.

Hát így mókáztunk mi: 

Este elmentünk egy olyan salsotequába, amit még nem ismertem. Hallomásból már igen, mert akkor is emlegették, amikor én ott éltem. De ott vasárnap és kedden volt buli, és én azokon a napokon nem nagyon jártam el. Néha egyetemre is kellett menni, na. De hogy miért is nem ismertem eddig!!!

Egy szó van rá: hűűűű…!!! És nem a minden esti már-már professzionális show-k miatt, hanem a terem nagysága, a parkett minősége, a zenék változatossága és az enterior hangulata varázsolt el. Marco a szombat esti tapasztalatok alapján itt már nem engedett öleléséből, csak magának akart egész este. Ennek ellenére így is felkértek páran. Pl. az első kizombára egy angolai kinézetű fickó (de felőlem mozambiki is lehetett). No de én ezt akárkivel nem!!! Úgyhogy maradt nekem M. – igazából majdnem egész estére.Uncsi, mi?! :P (Nehogy azt higgyétek!)

Lassan Budapestre ér a repülő, így azt, hogy miért nem sikerült a tervezett napon visszautaznom és hogy milyen kizomba-fortélyokkal és egyéb élményekkel gazdagodtam még a bónusz napokon, majd személyesen!

De azért utalás szintjén: 

 

Fura elmenni. Most volt először, hogy nem várt senki a reptéren, és hogy nem kísért ki végül legutoljára senki. Nem tudom, mikor térek vissza. Márciustól pedig már nem lesz lakásom, „saját”…sok minden változóban van most: az én életemben is és a számomra fontos emberek életében is, azokéban, akik még Madridhoz kötnek. Minden változik, semmi nem örök.

De az biztos, hogy Madrid örökre a szívem városa marad!!!

Nnna. Most, hogy kiírtam magamból az élményeket, már készen is állok a következőre... Mikor is?! ;-)

 

2012. 02. 22. 12:49 - uttam

Un-dos-tres-kereszt-cinco-pa-pa-pam un-dos un-dos un-dos....

 

 

Gondoltam gyakorolom egy kicsit azt a pár lépést, amit Madridban a fejembe vertek. De nem, és nem, és nem megy!!! Én nem tudok számolásra koreográfiát csinálni, és még jól is érezni közben magam. Mennyivel egyszerűbb volt, amikor csak becsuktam a szemem és nem kellett mást tennem, mint érezni és követni.

 

Sóhaj. De nemsokára... ;-)

 

2012. 02. 19. 11:10 - uttam

Madridban már legalább 3 éve tombol a kizomba-láz, itthon (sőt, meglepő módon Németországban is), még csak most kezdik felfedezni. Számtalanszor próbáltam az elmúlt hónapokban elmagyarázni, hogy miről is van szó. Kizomba. – Ja, ja, tudom, zumba – érkezett rá a válasz. Nem, KI-ZOM-BA. Ez más. Aha, jó, Zumba…
Feladtam.

De sokáig engem sem érdekelt…. Nem tetszett a zenéje! Ha a bachatáé nyálas, és azzal nehezen barátkoztam meg, akkor ez egy übernyálas pop!! Nem tetszett, hogy minden madridi barátom rákattant, és már nem jönnek velem salsázni. Nem tetszett, hogy ennyire közel táncolják. („Casí sexo” – mondá egy barátnőm. Az.) Nem táncolnám akárkivel, és azt sem szeretném, ha a párom mással táncolna. Már a bachatánál is hasonló véleményen voltam.

De az elmúlt egy évben elkezdett érdekelni… Lassan megszokta egy zenét, és amikor láttam a francia Georges-t táncolni, már kifejezetten tetszett. (Naná hogy azóta én ugyanígy nyomom, a megfelelő férfivel persze. :P) Egyre gyakrabban kacsintgattam workshopok felé is. Pl. nénikémmel Berlinben kétszer mentünk el - majdnem. Persze az nem lenne olyan kúl, ha én táncórára járnék. Nos, nem is jutottam el végül soha. Azt hittem, a kizomba is egy olyan dolog lesz, ami mindig kerülget, meg elhúzzák a mézesmadzagot előttem, de soha nem lesz belőle semmi.

Az alaplépésével tisztában voltam, régi szép időben, amikor még Marcoval zene nélkül táncoltunk az utcán, egyszer ez fura mozgás-ritmus kombinációra rákérdeztem, hogy az mi. Pironkodva - hiszen addigra már mutatott nekem kizomba videókat, és én kijelentettem, hogy na ezt én nem!!! - bevallotta, hogy mi ez.

Ennyit az előéletemről. Kanyarodjunk vissza a portugál szálhoz.

A kizomba egy angolai tánc, Magyarországon gyakran az angolai tangónak is hívják, nem ok nélkül. Nem kell nagy zseninek lenni ahhoz, hogy sejtsük, Angola utána a gyarmat „anyaországa”, Portugália a legautentikusabb forrás. Nem akartam hinni a fülemnek, amikor még a plázában (ahová mozizni mentünk) is kizomba szólt a boltokban. Innen szemlélve hihetetlen, de ott ez így megy.

Ricardo, a vendéglátóm este 10-kor elment salsa órát tartani. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy bekukkantsak. A további tervünk az volt, hogy elmegyünk egy Chorinho-estre. A Chorinho különféle európai eredetű brazil táncokat egybefűző zenei stílus. Nagyon későn érkeztünk meg, már belépőt sem kellett fizetnünk. De fergeteges hangulat volt. Élő zene stílusos zenészekkel. Még rajtam volt a kabát és a táska, amikor már fel is kértek táncolni, nem kellett hozzá külön meghívó. Igaz a srác egy kicsit visszahőkölt, amikor mondtam, hogy „Eu nao fallo Portugés” vagy valami hasonló. Sőt, még brazil táncokat sem táncoltam soha. Ennek ellenére tánc közben már felcsillant a szeme.

A hangulatról távolról sem árulkodik, de illusztrációnak megteszi:

Utána megállás nélkül táncoltattak. Leginkább forróra pörögtünk, néha bedobtak egy-egy samba betétet vagy valami tangó szerű számot. Rengetegen elkérték a számom, és felajánlották, hogy megmutatják nekem a várost. Összebarátkoztam egy argentin lánnyal is. No de én a hostomtól függtem.

No de egyszercsak elhallgatott a zene, és azon kaptam magam, hogy egy táncot sem sikerült táncolnom Ricardoval. Bosszantott, mert kíváncsi voltam, hogy teker. Néhányszor a szemére is hánytam, mert én szám közben mindig kerestem. Arról nem tehetek, hogy felkértek gyorsan.

No de hazaérve…. Fagyiztunk, mi mást!!! :D Majd letusoltam, meg letusolt. Mire végzett, én már el is aludtam, hiszen nagyon kimerült voltam. De bekopogott a szobába, hogy alszom-e, mert ő azt tervezte, hogy akkor táncolunk még egy kicsit. Ha már a Casa de Lafoesben nem sikerült. Micsoda??? Éjjel két óra van!!! Én meg álmos vagyok.

No de nem akartam bunk* lenni, ezért azt mondtam, tegyen be zenét, hátha az kicsalogat az ágyból. Kicsalogatott.

És dobpergés: így történt, hogy már nem vagyok ártatlan. Kizomba-ártatlan. Mezítláb, pizsamában, a nappali szőnyegén, sötétben... legalább 3 órán át táncoltunk kizombát és tarraxinhát. (Aki nem ismeri, nézzen utána!) Azt vártam, hogy majd elmagyaráz egy-két alap dolgot. De csak a kezemet állította be és közölte, hogy „Csitt, ne beszélj, majd én vezetlek”. Vezetett. Ahhoz képest, hogy soha nem táncoltam ilyet, teljes bizalommal követtem mindenben. Nem is olyan kényelmetlen, mint amilyennek tűnt.

Azt még mindig nem tudom, hogy Riki hogy táncol salsát, merenguét, bachatát, reggaetont, cumbiát… De ő vette el a kizomba-szüzességem, és ez már így is marad. ;)

P1070348.JPG

A képeken feltűnő és a Chorinhós videón is látható fiatalemberrel én is táncoltam ám, nem is egyszer. ;)

P1070353.JPG

Másnap Joao az általam javasolt salsa hely helyett ebbe az autentikus brazil bárba vitt. Ahol egy remek zenekar játszott, a világ legszexibb (beszéd)hangú énekesével, higgyétek el; és mindenféle emberek ropták ott a forrót. Egyébként a forró is egy brazil tánc.  Egy kis salsa tudással és némi ritmusérzékkel teljesen jól követhető. Ha a pasi tud vezetni, persze. Funanát, azaz „afrikai merenguét” már táncoltam egyszer Ricardoval a folyóparton, az utcazenészek legnagyobb örömére. Erre itt is sor került megint. Eddig nem vonzott a latinók brazil-portugál vonala. De azért van benne, van bennük valami. ;)

P1070217.JPG

Ugye? ;)

2012. 02. 18. 12:32 - uttam


Elég fáradtan keltünk... Az okot majd a folytatásban olvashatjátok. Így későn indultunk neki a város egy újabb szeletének, a Belém-toronynak. Egy gyors pillantás a toronyra és környékére, és már mentünk is a kötelező Pastéis de Belém forrása felé. Úúú, hogy illatozott már a sarokról... Még tíz éve sincs, hogy turisták által felkapott hely lett ez a kis családi sütöde. A Pastéis de Belém egy egyszerűnek tűnő, de mmmmmmmennyei sütemény. Akartam hozni nektek, de forrón az igazi. Egy pudinggal töltött levelestészta kosárka megszórva porcukorral és fahéjjal (afrodiziákum!), nem több. De az íz és a hangulat miatt megéri elmenni ide!

Már lemenőben volt a nap, amikor elindultunk az óceán partján. Bizony, Murciában nem jutottam ki a tengerpartra, de mit nekem tenger, amikor itt az Atlanti-óceán!!! Sintra pedig egy kis ékszerdoboz. A különleges mikroklímájának köszönhetően a várost figyelő vár mindig ködbe borul. Vegetációjában számos olyan növény, ami a világon csak itt található.

Keskeny utcák és bájos kávéházak. Olyan mesebeli kis hely.

 

 

 

 

 

2012. 02. 18. 12:26 - uttam

A lisszaboni házak csempéi és az utcatáblák általában kék-fehér színekbe burkolóznak, így adtam neki a kék-fehér város nevet.


Hihetetlen, hogy a Portugálok akárhol és akárhogy képesek parkolni!!! Keresztbe-kasul, ahogy sikerül. A keskeny utcákon nagyon kevés a hely, még közlekedni is (gyakran egy emberre sem elég a járda), ha pedig még autók is parkolnak ott, nem ritka, hogy a buszok már nem férnek el és beragadnak. A gyalogosok is ott és akkor kelnek át, ahol és amikor akarnak. Mégsem ideges egy sofőr sem. Gyalogos megköszöni, autós mosolyogva visszaint. Nem beint, visszaint.

Egyébként az egyik legbájosabb jelenség valóban a villamos. Rengeteg van belőlük, a fogaskerekűk bámulatos ügyességgel másszák meg a dombokat. Egy trip az Eléctrico 28-on felér egy hullámvasúttal. Még ülve is kapaszkodnom kellett, hogy le ne csússzak a szerelvény hátuljába, vagy épp elejébe. Át akartam adni a helyet egy bácsinak, de ő kedvesen mosolyogva visszautasított. Tény, rutinosabb volt ebben, mint én.

Néhány gastro-különlegesség, amiről még érdemes szót ejteni. Valami bab-féle, aminek le kell harapni a tetejét, majd a szádba pöccinteni. Sörhöz fogyasztják, mint Spanyolországban az olajbogyót. Nem finom, de azért rá lehet kapni az ízére. Vinho verde, azaz zöld bor: állítólag csak Portugáliában csinálnak ilyet. Megkóstoltam, nem baj, ha ott is marad. Ginha, azaz meggy, ami a náluk kapható konyakmeggyhez hasonlít. Néha még csokoládé-pohárkákba is töltik.

2012. 02. 18. 12:17 - uttam

Nem, nem láttam a filmet, mielőtt nekivágtam.
De régóta el akartam jutni ide. Valahogy volt a helynek egy csalogató bája, egy titok, ami hívogatott. Nem fejtettem meg. Talán túl magasak voltak az elvárásaim. Vagy talán más miatt.

Hirtelen ötlettől vezérelve vettem egy repjegyet Madridból. Mindegy volt hová, csak nem akartam a hétköznapokat ott tölteni, amikor is minden barátom dolgozik, nem ritkán este 9-ig. Ezért kerestem egy, a spanyol fővárosból olcsón elérhető úticélt. Szóba került Porto, Dublin, Marrakesh, Córdoba és végül Lisszabon. Természetesen fontos volt, hogy legyen élet, lehessen táncolni hétköznap is.

Így hát fogtam magam, és Couchsurfingen kerestem egy kompetens személyt. Nem kanapét, csak valakit, aki meg tudja nekem mondani, hol vannak a város legjobb salsa partijai az adott napokon. A kanapén alváshoz már kicsit öregnek érzem magam és szeretek független lenni – és olcsóbbnak sem olcsóbb, főleg ha egyedül utazom és jó vendég akarok lenni.

Így adódott, hogy rábukkantam Ricardo profiljára. Még csak a harmincas éveiben jár, de már 15 éve van saját salsa iskolája. Az elsők között voltam, akik Lisszabonban elkezdtek salsát oktatni- meséli. Kedves szavai és invitálása után foglaltam is a jegyet Portugáliába. Még sokáig levelezgettünk, és végül küldtem neki egy kanapé-kérvényt.

Nem éreztem azt, hogy egy idegenhez megyek aludni. Melegséget árasztó profilja és a információ-áramlás következtében olyan volt, mintha egy régi barátot látogatnék meg. Így lehet, így érdemes kanapészörfölni!

Ricardo már a reptéren nagy öleléssel és széles mosollyal fogadott. Soha nem jött még ki elém egy hostom sem a reptérre, nem is várnám el. De ő sokkal többet is tett ennél: kivett két szabadnapot, hogy velem tölthesse. Autós városnézést tartott és a környéket is bejártuk. Volt ebben a két napban minden: tánc, városnézés, nagy fagyizások (igen, szép idő volt!), közös főzések, mozizás, lovaglás, stb. A szoba, ahol aludtam, tele volt serlegekkel. Megkérdeztem mi ez, és majdnem hanyatt estem: Ricardo díjugrató bajnok volt sokáig. Tudtam, hogy szeret lovagolni, de kezdtem magam kínosa érezni, hogy én nem vagyok egy profi lovas. Mellett van még pár, amit kézilabda vagy röplabda bajnokságokon szerzett. Meg persze táncos díjak. Hű.

Vendégnek lenni, főleg egy idegennél, de még barátoknál is, szerintem nehéz. De Riki közvetlensége feledtetett velem minden szorongást. Előre éreztem, hogy ő egy mindent vagy semmit ember – és így is volt.

Azonban megvannak ennek az árnyoldalai is: én azért utazom, mert szeretem a kalandot. Szeretek elveszni, szeretek nehéz, megoldandó szituációkba keveredni. A nevezetességek nem érdekelnek. Ez a katarzis viszont ezúttal elmaradt. Már az első pár óra után láttam minden nagyobb nevezetességet. Volt, amit csak a kocsiból, volt, amit hop-on hop-off módban. Beleértve az egyetlen nevezetességet, amit meg akartam nézni: a báb múzeumot. A múzeumot egyébként mindenkinek ajánlom, aki kicsit is érdeklődik eme színházi ág iránt. Íme a legérdekesebb mű, amit találtam:

(Talán japánból származik, és szerepe szerint egy öreg nő. Igen, hölgyeim és uraim, jól látják, a keblek külön mozgathatók… Rögtön el is kezdtem a fejemben történeteket szőni hozzá.)

Viszont második este (magyar időszámítás szerint már éjjel) elvitt egy barátjához, mert másnap fontos tárgyalása volt. Mondtam én neki, hogy elvagyok én egyedül. De amikor hallottam, h kiről lenne szó, rögtön igent mondtam. Ugyanis Joao-nak, a legjobb barátjának is terveztem írni Couchsurfingen.

Joaot elég váratlanul érte a látogatásom, akkor este ért haza Észak-Portugáliából, ahol a kislánya él. 10 órányi vezetés után egy percig sem habozott, amikor azt mondtam neki, hogy táncolni mennék. És de jól tettük!

Képzeljetek el egy álomlakást: mesés kilátás a várra és a városra egyaránt, még a folyó is kisejlik a messzeségben. Két kis szoba és egy érdekesen egybenyitott nappali-étkező-konyha-előszoba-fürdőerkély. (A lakás egyik erkélye lett átalakítva fürdőszobának). Ízléses berendezés, apró részletek tömkelege…. Mintha csak én rendeztem volna be. De olyan kaotikus volt, mintha egy bomba robbant volna. Egy fenéknyi helyet sem találtam a kanapén, hogy leüljek. No de végül megoldottuk. Nála is felfedeztem pár érmet: Joao szenvedélyes íjász, és egy ideje edzősködik is.

Másnap az új vendéglátómnak dolgoznia kellett, így a felfedezés öröme sem maradt el teljesen. És a Ricardoval szerzett tapasztalatok alapján már egész otthonosan mozogtam a városban.

2012. 02. 04. 22:54 - uttam

Juan egy nagyon bájos mediterrán házban lakik. Igazi déli családi ház. Én a megboldogult nagyi lakását kaptam meg (5 szobás nagy lakás csak nekem – elég creepy volt), a másik szárnyon egy ugyanilyen lakás volt. Ott lakott ő az édesapjával. Fent pedig még egy emelet a nénikének, ugyanilyen elrendezéssel. És abszolút nyitott ajtók mindenhol – no privacy. Ami a leginkább megfogott, az az üvegpadlós tetőterasz. Üvegpadlós, hogy az alsóbb szintre is jusson még fény, ami tele volt mediterrán növényekkel, virágokkal, szép arab csempével. Sevillában már sok ilyen házba bekukkantottam az utcafrontról, de belülről még egyhez sem volt szerencsém. (Madridban nem ez a jellemző).

Juannal volt egy fogadásunk, hogy kimegyünk a tengerpartra, és meztelenül úszunk a januári tengerben. A tengerhez amúgy is ki akartam menni, mert ha ott vagyok tőle 40 percre, magyarként hülye lennék, ha nem… Nekem nincs ott mindig. A szombati terveket nem ismertem, vasárnap Juannak a Casa Verdében kellett főznie. Azaz velem így volt lebeszélve.

Szombaton nem mentünk tengerpartra, de a vasárnapi program is változott. „Ruta de pelotas” – mondta Juan. Meg valamit magyarázott, hogy a kedvemért szerveztek egy vidéki Critical Mass-t. Gondoltam többesben megyünk akkor a tengerpartra. Meztelenül kicsit hideg lesz, de a napközbeni 25 fok és sansájn az anno júniusi 16 fokhoz és esőhöz képest már nem is vészes, nem? Egyébként az éjszakai 8-12 fok itt szinte hidegnek számít még januárban is – nincs is a házakba fűtés, mindenki fagyoskodik. A pelota amúgy labdát jelent. De az „en pelotas”, azaz „labdákban” egy elterjedt eufemizmus a meztelenre.

Juan apukáját már előző nap megismertem: és ismét rá kellett jönnöm, hogy nem beszélek spanyolul. Azaz az ottani akcentus igazi kihívásnak bizonyult. Juan barátai figyeltek arra, hogy hogyan szólnak hozzám – gondolom – de az öreg igazi kihívás volt. Amúgy is ijesztő volt. Olyan keresztapa-szag áradt belőle. Szűkszavú, sötét napszemüveg, sehol egy mosoly… Szerintem nem csípett. :-/ Pár megjegyzést mintha tett volna rám. Spongyát rá.

Juan velem egyidős kishúga is jött velünk tekerni. Santi cserfes kis csaj, nagyon aranyos volt. Rögtön barátnőként vagy családtagként kezelt. Neki köszönhetem, hogy minden kínos pillanatom dokumentálva lett. :D (Neeem, nem ugráltam ugrálóvárban, és nem, nem támadtak meg a kölkök "fuera los adultos borrachos" csatakiáltással...) Még pár barátjának bemutatott – mind spanyolokat meghazudtoló módon kedves volt. Nem olyannak ismerem az ittenieket, mint akik könnyen nyitnak idegenek felé. Főleg ha egy összeszokott társaságról volt szó. Többen meghívtak magukhoz, egy csaj, María, felajánlotta, hogy kedden elvisz Cartagenába (amit már fotókon néztem, hogy nagyon szép lehet.) Titokban reménykedtem, hogy kocsiba ülünk és végigjárjuk a környéket Juannal. (Nesze neked Utácska, reménykedni és tervezgetni nem szabad).

Bemutatták a Murcia en Bici elnökét, aki nagyon hasonlított a Magyar Kerékpárosklub elnökére. Meg is mosolyogtam ezt az egybeesést. 

No de még nem mondtam, mi is volt ez végül. A pelotas egy helyi specialitás, egy húsgombóc lében. Mindenki befizetett 6 eurót, és a környékbeli kis falvakban előre leszervezett helyeken várták a kb. 100 fős társaságot. A harmadik helyen aztán le is lehetett ülni, ott paella volt a menü. Meg sok sok saláta előételnek, és sok ananász, khaki és mandarin (ami itt mindenhol terem) desszertnek. De Utácska már megette a neki csomagolt szendvicset, úgyhogy hiába csinálták meg a nagy kondér zöldséges paellát. Egyébként nagy lakomákra számítottam, hiszen Juan a legjobban főző fiú ismerősöm, elég sokszor elkényeztetett engem meg Berlinben a családomat is. Mesterszakács gyorsasággal szeletel tökéletes geometriai formákra.

Nagyon élveztem a vidék egyszerűségét, a kecskéket az úton, a narancsültetvények és brokkoliföldek látványát, és nem utolsó sorban a napfényt meg a bicikliülést a lábam között - otthon éreztem magam. Életemben először volt összecsukható bicaj a fenekem alatt. Eddig sznob dolognak tartottam, hiszen nagyon drága (1000 euró körül van), és a kis kereke miatt biztos rémes vele tekerni. Hát nem rémes!!! Úgy száguldottam vele mint egy 28-as versenybicajjal. És kényelmes is volt. Pedig se nem koskormány, se nem széles cruiser kormány. Lehet, hogy egyszer lesz egy ilyenem. Ez egy sznob angol márka volt, Brompton - Brooks üléssel. Az egyik kék, a másik narancs. De tetszik. (Képeket külön kérésre mellékelek, csak frikiknek).  A végére összecsukni is megtanultam. És ha kikapcsolod az egyik kereket a helyéről, megtámasztja magát.

Nem tudom, mennyit tekerhettünk. Talán 50 km lehetett. Mindenesetre 40-70 között. Gyönyörű napsütésben, vendéglőről vendéglőre. Faluról falura. Brokkoliföldek és narancsmezők között. Bájos életképek mellett. Az első egy órás némaság után többen beszélgetésbe elegyedtek velem. Jól esett, de amikor már a harmadik ember is kérdezte, hogy ugye Magyarország fővárosa Bukarest, vagy hogy akkor Sofiából jöttem, egy némettanár pedig azt hitte, Magyarország határos Németországgal…Az ilyenek már abszolút nem zavarnak, ha másik kontinensről jövő emberekkel beszélek. Vagy ha idős, kevéssé iskolázott emberekről van szó. De fiatalok a mai Európában?!

Szóval a sokadik ilyen után már kicsit untam az egészet. Juan is pofákat vágott (igaz ez már előző este elkezdődött), majd kidobta magát sziesztázni a tekepálya mellé. Aztán persze rám fogta, hogy mi elindultunk hazafelé. A barátai még hívtak magukhoz koktélozni, de nekem egy kicsit sok volt már belőlük. Minden jó szándék ellenére.

Aztán mivel egyedül maradtam, inkább elmentem városnézni. Csak tudni kellene, hogy akarok-e még ide visszatérni vagy sem. Persze eltévedtem, persze elkezdtek idióták követni. Persze lemerültem. Megváltás volt, amikor végül megpillantottam a bicikli-logót.

Mi querida Murcia... Azt hiszem, ide még visszatérek! Mert minden jó, ha a vége jó. ;)

Épp a buszon ülök Madrid felé, és elkezdődött egy jó kis spanyol film. Innen folytatom.

2012. 02. 03. 15:56 - uttam

Már Murcia felé félúton elszállt a mérgem és minden rosszkedvem. Hiszen egy számomra nagyon fontos emberhez, Juanhoz tartottam, akit Berlinben láttam utoljára. Amikor pedig felfedeztem, hogy a spanyol autópálya menti éttermekben olyan csomagolásban adják neked a szendvicshez az olívaolajt, mint máshol a kávétejszínt, már nem tudtam levakarni a mosolyt az arcomról. Szeretek itt délen!! 

 

Juant még Madridból ismerem, közvetve már azelőttről - ahogy már olvashattátok régebben. Berlin óta hazaköltözött Murciába, megnyitotta a saját online hollandbicikli üzletét és most már mint műhely és kulturális központ is működik. Gazdasági végzettség, sok éves informatikusi háttér, bicaj-szenvedély és sok szorgalom és kreativitás összpontosul ebben. Büszke vagyok rá!

Murciát kevesen ismerik – nem egy turista célpont. Sokan állítják, hogy itt vannak Spanyolország legjobb tengerpartjai, de külföldiek egyáltalán nincsenek a környéken. Pedig elég lenne otthon ránézni a paradicsom vagy a narancs csomagolására – gyakran innen jön. Nagyon tradícionális és nyugis hely.

Sejtettem, hogy nagy éjszakai életre itt nem lehet számítani. De Juan megígérte, hogy erőt vesz magán, és egy este eljön velem táncolni. Nagyon jól esett, hiszen ő az utolsó ember a földön, akitől egy ekkora áldozatot feltételeztem volna. Merthogy ez neki áldozat, nem kellemes időtöltés. Ma megbeszéltük, hogy ő csak viccelt, de persze eljött volna, ha tudja, hogy ez nekem ennyire fontos. Ez rányomta a bélyegét a további napokra.

No de ne szaladjunk ennyire előre!

A herceg nem fehér lovon, hanem a fent látható narancssárga-fekete teherhordó biciklivel várt. Csomagok bele, nekem pedig egy rántással elővarázsolt egy összecsukható bicajt. Elmentünk a műhelybe (amit csak azért zárt be, hogy kijöjjön elém). A kedvemért rögtön reggaetón és merengue szólt a hangszórókból. Felkucorodtam a raktárhoz vezető lépcső tetejére, és figyeltem. Folyamatosan jöttek az emberek. Barátok, szomszédok, ismeretlenek. A kedvencem egy kisfiú volt, aki megállt a kis triciklijével, és saját ihletésből hirtelen bekurjantott, hogy „me gustan las bicis”. Sose gondolja másképp!!! Néha a srácok felkértek táncolni. Jött egy olasz úr, aki a felesége tolókocsiját hozta szereltetni. Igazi szerelem az övék, mondta még évtizedek után is erős olasz akcentussal. Hirtelen csöngött a telefonja – a Keresztapa főcímzenéje volt. Mi más, egy szicíliaitól. A legviccesebb az volt, amikor hirtelen megjelent  a rendőrség. Három fegyveres úriember pattant ki a kocsiból és megszállták a biciklikórházat (Hospital de Bicis, ez a neve). Mint kiderült, ugyan  szolgálati időben, de ők is kuntsaftként jöttek :D Huh, megúsztuk! ;)

8-kor bezárt a műhely, 9-kor már folytattuk utunkat egy Antonio nevű barátjával. Egy nagyon hangulatos kis tapas bárban voltunk, ahol isteni fokhagymás krumplit ettem. Helyi specialitás. Semmi bonyolult, csak főtt krumpli fokhagymaszósszal. De hárman hamar benyomtuk. Utána egy kis grillezett zöldség jött. Ha helyiekkel vagy, talán nem is olyan nehéz vegaként Spanyoloszágban enni.

Ezután a kék farkú kutyába (!) mentünk. Ami egy modern bár, de leginkább a teákért mennek oda. „Most akarsz még salsázni menni?” kérdezte Juan a lehető legnagyobb komolysággal. Akartam volna, de nem ahhoz öltöztem. Nem mintha ez zavarna. Legnagyobb megkönnyebbülésére azt válaszoltam, hogy inkább holnap. Hazafelé még sétáltunk egy kicsit az óvárosban. Nem látványos helyiség Murcia, de az óvárosa nagyon szép. És persze hazafelé elvitt a város legjobb churrosát enni – egy utcai bódéban. Mmm… Tényleg jobb volt, mint amiket eddig ettem. (Churros pipa!)

Még megnéztünk egy filmet és elaludtunk. Jó sokáig, csak 11-kor sikerült másnap felkelni. Egy gyors reggeli után (pirítós reszelt paradicsommal és olíva olajjal, mi más) elindultunk. Antonioval találkoztunk. De mint kiderült, ez nem a pénteki Antonio volt. Arrafelé sokakat hívnak így, mondja Juan – akinek egyébként szintén Antonio a második neve. Arra is rájöttem egyúttal, hogy a Spanyolok miért beszélnek olyan gyorsan: hát a min. 4 tagú nevük miatt!!! És általában mindkét keresztnevet használják: nem lehet valakit egyszerűen Josénak hívni, aki José Antonio.

Antoniókkal egy demonstráción kötöttünk ki. Vagány, mi? :) Építettek egy hidat üveg burkolattal, ami a párás hajnalokban (akad ilyen is) csúszóssá válik. A környékbeliek szép kis tömeget szerveztek.

Ezután kezdődött a szokásos spanyol élet: bárról bárra, tapasról tapasra a napsütésben. Egyre messzebb és eldugottabb helyeken. A város szélén volt a Casa Verde nevű hostel, ahol Juan vasárnaponként főzni szokott. És tényleg egy zöld ház. Ott isteni pástétomos pirítóst toltak elénk. Majd még kijjebb tekertünk az összecsukható britt csodákon, ki egy tanyára. Hátul a kertben zöldségek tömkelege, a ház mellett oldalt pár faasztal. Rusztikus romantika. A napsugár megcsillant aranyló poharamon, és életem legfinomabb fekete olívájához volt itt szerencsém!!! Eddig is szerettem, de inkább a zöldet – dehát ez egy íz-orgazmus volt. 

Juan már fáradtnak és frusztráltnak tűnt, így jobbnak láttam hazamenni. Kimaradt a siesta. Ez fontos, még akkor is, ha egy napja voltam ott anélkül, hogy láttam volna magát a várost. (Megjegyzem, ez azóta sem változott sokat).

Estére átmentünk a barátaihoz főzni. Rakott székelykáposztával készültem. Még a tejfölt is otthonról hoztam, hiszen Spanyolországban még hasonló sincs. Enrique és a felesége a cseh Martina épp keresztelő után voltak, de még fáradtan is kedvesen fogadtak bennünket és a konyhai ámokfutásunkat. Előételnek észak-spanyol füstölt sajt, utána a specialitásom, majd egy kis csokoládé-fondue.

Csinire vettem a figurát, de a tánc elmaradt. Nem miattam. Nem is ez bosszantott a legjobban, hanem az a műbalhé, ami hozzá társult. Ez és további félreértések már megadták a hátralevő idő alaphangulatát. L Nem először megy ennyire félre a dolog Juan és köztem. Meg kellene fejteni, hogy hol rontjuk el. Elvégre ez a szakterületem, vagy mi.

Vestido de NO salir

Van egy ruhám, kis fekete fodros-virágos, amit nagyon szeretek, mert könnyű, egyáltalán nem gyűrődik, és jól  kombinálható. És irtó csini. Az, amit az ember lánya egy hátizsákba is könnyen bedob.

Már Berlinben is volt rá példa (ott vettem), hogy nem sikerült benne elindulni. De Madridban figyeltem fel először rá. Épp egy éve két olyan katasztrofális estém is volt, amiben ez a ruha várta, hogy megmutathassa magát – hiába. A hisztik után elneveztem kínomban viccesen ezt „vestido de no salir”-nak, azaz a ruha, amiben végül otthon maradsz.

Madridban még Ainhoa előtt otthagytam a bőröndömet a központban egy lakásban. Hozzá már hátizsákkal indultam el. Hátizsák = kis fekete ruha. Nem gondoltam, hogy bármi következménye lehet. De se a csütörtök, se a szombat nem sikerült úgy, ahogy terveztem. Kezdem azt érezni, hogy ebben tényleg van valami. Lehet, el kellene égetnem! Vagy ajánljatok valami jó kis rituálét, amivel leveszem róla az átkot!

Még jó, hogy a bőröndben van pár másik darab is. Vasalandók, de nem baj.

2012. 02. 03. 15:23 - uttam

Hol is kezdjem?

Talán ott, hogy hiányzik a tánc… Meg az elmúlt szűk egy évben nagyon be voltam gubózva az íróasztal mögött, szükségem volt egy kis kikapcsolódásra. Így jött, hogy elmegyek Barcelonába. Meg Portóba. Barátokat látogatni. Barcelonából Madrid lett (meglepő módon), Portóból Lisszabon. Közben jött még egy dublini ötlet is, de felmentek a Madrid-Dublin jegyárak. Így Dublinból meg Murcia. Hosszú út vezetett a hirtelen eklektikus döntésig.

Otthon nem tudok táncolni, így elhatároztam, hogy a 6 este mindegyikén, amin Madridban leszek, lecsiszolom a parkettet. Kivétel talán a flamencós hétfőm, de egy barátom (páran ismerhetitek, hiszen 10 teljes napra látogatott meg…) hétfőnként salsa koncertet ad, tehát újabb konceptuális dilemma állt elő.

Természetesen a szállást is ehhez választottam. Némi latolgatás után a legjobb barátnőmhöz, Ainhoához kéredzkedtem be, aki azóta hogy megismerkedtünk összeköltözött egy másik barátommal. Tudtam, hogy kinn lakik a P**ban (Las Rozas, nem s-szel, hanem z-vel, ami tényleg messze van), de azt is, hogy a mosolya és a nagy ölelés mindent feledtetni fog. De azért megállapodtunk, hogy csak akkor alszom ott, ha elmegyünk salsázni – ha nem, keresek inkább mást és majd egyszer napközben kimegyek hozzájuk.

Ebből az lett, hogy az utolsó pillanatban közölték (én már puccban), hogy nincs kedvük menni. Dühös voltam és csalódott. A tánc miatt is, ami már fájt, úgy hiányzott – meg mert sok barátom csak ezért ment el hétköznap este ama bizonyos Tropicalba, hogy lásson engem. Pár embernek próbáltam szólni, de már elindultak. Próbáltam pár órás szállást keresni tánc utánra. Ainhoa és a kedvese pedig próbálta elmagyarázni, hogy hogyan jutok vissza az éjszakai busszal. Már a busz is általam ismeretlen negyedből indult, de sötétben hogy megtalálom-e pont ezt a falut, amit a GPS-em már nem talált, az kétséges volt. Így hát maradtam.

Ettünk, beszélgettünk, bohóckodtunk, még táncoltunk is… Szép baráti este lett volna, ha nem másra készültem volna rá – NAGYON. Ilyen fajta csalódásból volt még pár, le kellene szoknom a tervek szövögetéséről. De ha számomra fontos dologról van szó, nem tudok nem kötődni érzelmileg a kitaláltakhoz.

Persze egész másnap kaptam a 'hate message'-eket, hogy hogy képzelted h miattad elmentünk és nem jössz… Még én is annyira szomorú voltam, hogy válaszolni sem tudtam. Igazuk van.

Reméltem, hogy a kezdeti  bénáskodás után jobb idők jönnek. Egyébként mindenről a ruha tehet. De ez egyelőre még titok!

2012. 01. 08. 01:17 - uttam

Egy  váratlan családi tragédia sok mindent átértékelt bennem. Célok, tervek hirtelen szertefoszlottak. Például eddig mindig az volt bennem, hogy el akarok menni innen! Legalább a fővárosig, de ha lehet, még messzebb. "Pár évig még szabad akarok lenni" - gondoltam.

 

 

A szüleim már nem fiatalok. Elváltak, és egyiküknek sincs más támasza rajtam kívül. Ezért is volt bennem, hogy menni, menni, amíg még nincs szükségük rám. Hát most lett. Azonban ez csak a kiváltója, nem az oka volt a változásnak. Sokfelé jártam, sokfelé (ki)éltem. Persze a világ nagy, és még sok minden vár rám. De mostanra inkább nyugalomra, állandóságra, biztonságra vágyom. Néha. =)

 

Mi az oka az mégis örök mehetnéknek?

Külföldön élni kihívás. Ha mindent a nulláról kezdünk, és nincs egy biztos kapaszkodó, nincs a megszokott környezet, az gyakran nem könnyű. Egy stabil kapcsolati hálót kiépíteni meg szinte lehetetlen. Viszont cserébe ad egy olyan érzést, amit otthon nem tapasztalhatunk meg soha. Tiszta lappal indulunk! Mi döntjük el, kik vagyunk, mi döntjük el, milyenek vagyunk. Nem feszítenek szét a belénk nevelt normák. Hiszen ha valamit nem megfelelően csinálunk, csak vállat vonunk, hogy hát mi idegenek vagyunk, nekünk szabad.

 

Tabuk  

A minap lelepett egy kolumbiai zenekar. Nem is tudom mi a jó kifejezés arra, amikor hirtelen a nyakadba varrnak öt latinót. (Tündéri srácok amúgy, szívesen adoptálnám őket! ;)) Az eredeti trióhoz többen csatlakoztak, pl. Morgan, egy középkorú amerikai hegedűs/utazó hölgyemény. Ahogy egy nemzetközi társaságban gyakran előfordul, nem kellett sok idő, és elérkeztünk a pikáns témákhoz. 

"Törökországban volt" kezdi amerikai prüdériától pironkodva vallomását, "egy már erősen őszülő helybéli úr felajánlotta, hogy megmasszíroz. Már éjjel két óra volt, ez volt az utolsó estém ott. Naivan utána mentem a fürdőbe. Eleinte minden rendben volt, de hirtelen azon kaptam magam, hogy ott áll egy szál f**ban. Nem, nem, nem, nem - mi ez?! Én ezt nem akarom!!!" - meséli Morgan. Tovább boncolgattuk a témát, mire kiderült, hogy talán nem is magával az aktussal volt lett volna baja, amibe az ő saját személyisége szerint belement volna, hanem úgy érezte, hogy ezt egy török nővel nem tette volna meg az úr. És csak mert ő külföldi, nem akart más (tiszteletlen) bánásmódot.

 

Borderline

Érdekes kérdés ez. Mármint az identitás és a kulturális kapcsolatok kérdése. Ha utazunk, ha máshol élünk, valamit mindig fel kell adnunk a személyiségünkből ahhoz, hogy be tudjuk fogadni az ottani értékrendet. Ám arra is vigyáznunk kell, hogy közben ne veszítsük el önmagunk. Ne fogadjunk el számunkra egyébként elfogadhatatlan dolgokat, saját magunkra nézve, pusztán a (vélt vagy valós) kulturális különbségekre hivatkozva - ellenkező esetben komoly identitásválsággal kell szembenéznünk. De nehéz megtalálni, hogy mennyit szabad/kell engednünk önmagunkból, és mennyihez kell ragaszkodnunk. Kényes egyensúly, amire nincs bevált recept.

* * *

Szóval a kérdés lehet, hogy nem az, hogy kész vagyok-e már végleg (?) letelepedni... Hanem hogy akarok-e még más lenni.  Vagy esetleg merek-e más lenni ott, ahol épp vagyok?! És egyáltalán, mikor vagyok valójában önmagam? Itt-hon... Ott-hon... hon...

 

 

 

 

 

 

 

 

  

2011. 09. 03. 11:38 - uttam

Majdnem elfelejtettem ezt a fontosságot megosztani...

Na mit gondoltok, mit csinál (most már össze kéne számolnom, hogy pontosan hány újságíró hány országból) egy nemzetközi társaság a a workshop első napján? Kiderítjük, hogy a Smurfs* kinek a nyelvén hogy van. A török Shırınle, a cseh Shmoulore, az orosz cмурфик, a német Schlümpfe, a spanyol Pitufos és a szlovén Smrkci mellett gondolom mondanom sem kell, hogy a magyar nyert. Szívből ajánlom, ha valaki gyorsan be akar vágódni valami viccessel! :) 

Egyébként meg tegnap ezt a levelet kaptam a cseh leányzótól,: "Hi Uta! U definately inspired me...so although both my legs are left, I've just enrolled in salsa course...so wish me luck:) And patience for my dancing partners:D T." Remélem nem haragszik meg, hogy itt publikálom - de annyira jól esett!!

Tereza egy nagyon csendes, de igen vidám csajszi. rettentően szép mosolya van. Kedden elkísért salsázni (szerdán is, csak akkor elmosta a vihar a beach partit) - és ugyan egész este a napozóágyban ült, de ezek szerint mégis hazavitt valamit a hangulatból... =)

Szeretnék csak minden héten egy ilyen levelet kapni!!! Jó dolgokra inspirálni jóóó! ;o) 

 

* A Hupikék törpikék így van angolul. Komolyan.

Rádió Mi

Ego

MOB-time'10! Szögedi lokálpatriótából négylaki lettem: Madrid, Oslo, Berlin - meg ahová épp a szívem húz...

Képek

Nincs megjeleníthető elem

Legutóbbi hozzászólások

RSS

süti beállítások módosítása